A Tászok-tető (1366 méter) sokáig semmilyen különösebb jelentőséggel nem bíró magaslat volt a régi Ditró és Borszék közötti országút szomszédságában, míg a múlt század elején nyolc rovásírásos kőtömböt fedeztek fel ott. Utólag még több rovásos követ találtak rajta. Mindennek ellenére nagyobb népszerűségre a mai napig sem tett szert e kitűnő kilátásokat biztosító magaslat, mely a Gyergyói-havasok északi csoportjának (Salamási-hegycsoport) részét képezi. A kövek egy része biztos helyre, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumba került, más részét a természetben rejtegetik.

            Rovásos kövek felkutatása és nem utolsó sorban egy, még szinte érintetlen természetben tett kirándulás élményével való feltöltődés volt a Tászok-tetőre szervezett túránk célja. A nagyobb élmény kedvéért nem a hajdani országút mentén, hanem a szomszédos Salamásról erdei ösvényeken próbáltunk meg feljutni.

            Egész éjszakai csepergő eső után, minimális kilátást biztosító gomolygó felhős időben értünk fel Salamásra. Az autót a Fülpe völgyében vezető utcában hagytuk, az aszfaltos szakasz végében, és elindultunk az elázott köves úton. A kitartó esőt követően a patak kávébarna vize jól kitöltötte a medret, míg a körülöttünk magasló oldalak lombozata bármely szélfuvallatra friss, üde cseppekkel permetezett.

A Nyegára (Negurei)-patak menti út letérőjéhez, az úgynevezett harmincötöshöz (3,5 kilométerre a községközponttól) érve nem követtük tovább sem a Fülpementi utat, sem a letérőt, hanem a kettő között magasló gerincélen kezdtünk kapaszkodni, az útelágazástól induló ösvényen.

            Eleinte mohás fenyvesben lépegettünk,

majd hamarosan kiértünk a Tászok-tetői meteoházhoz vezető villanydrótok alatt elterülő kiterjedt legelőre. Tiszta időben nem mindennapi látványként tárulna elénk innen az előttünk magasló, de most felhőkben rejtőző Tászok-tető, de jól látszanának az alattunk húzódó völgyek is,

el egészen a Maros völgyéig, s az azon túl magasló Görgényi-havasokig. A marosvölgyi falvakból időnként most is láthattunk valamit, de a Görgényi-havasok felé sokáig csak úgy pislogtunk, mint ahogy annak idején valószínűleg Kolumbuszék pisloghattak a felhős semmibe az Atlanti óceán hullámai fölött nyugati irányban.

            Ösvényünk hamarosan a Fülpe-patakba igyekvő Kurta-patak völgyébe ereszkedik, ahonnan aztán meredeken vezet felfele a patakot követve a Tászok délnyugati hegylábára. A Kurta mentén vezető úton – mely abban különbözik a többi úttól, hogy nem olyan nagyon hosszú, de meredekebb – a még alig rügyező bozót és fenyő alatt szinte minden kövön rovást kerestünk és véltünk felfedezni. Aztán mikor a vízmosásos meredeket havas terep váltotta, inkább a lépteinket kezdtük ügyelni, hogy hova, mire lépünk, s amikor csak lehetett, a fiatal fenyves üde zöldjében és a patak csobogásában gyönyörködtünk.

Örültünk, hogy a felhőzet, mely a csúcsot is eltakarja, s amelyben már szinte benne jártunk, nem önti nyakunkba tartalmát és próbáltunk betelni az érintetlen természet nyújtotta élménnyel, mikor valami morgásnak tűnő hangra torpantunk meg: - Mi volt ez? Morgás? Jól hallottuk? – kérdezgettük egymástól és léptünk még egy párat. Ha eleinte csak úgy tűnt, a következő pillanatban kételyeink sem lehettek affelől, hogy az volt-e. Egyből senkinek sem volt kérdése, ahelyett egy rutinos, jól összerázódott tánccsoportot megszégyenítő összhangban és tájfutókra emlékeztető lendülettel iramodtunk visszafelé az ösvényen. Ha felfele óvatosan lépegettünk, lefele valahogy egyáltalán nem okozott gondot az egyenletlen meredek terep.

            Lennebb, nyíltabb terepen, ahol a Kurta-patak menti ösvényből jobbra elágazik egy másik, a Fülpe völgye felé térő ösvény, megálltunk, majd úgy döntöttünk, hogy másodszor azon próbálkozunk. Láttuk, hogy ez az ösvény megkerüli a két patak közti gerincet, majd a Fülpe jobb oldalán, távol a völgy mélyétől a Tászok-tető felé vezet, így tehát kis kerülővel feljuthatunk rajta. Medveürüléket és lábnyomot láttunk itt is eleget, de jó ideig fakitermelés nyomai közt haladtunk, és reméltük, hogy ennek zajai elriasztották a medvéket a környékről. Időnként a fenyők közt ráláthattunk a Fülpe völgye túlsó oldalán magasló Bányaháta havas gerincére is, de a déli és nyugati irányban nyíló távlati kilátást mindvégig gomolygó szürkeség helyettesítette.

            Nem sokkal azután, hogy elmaradtak a fakitermelés nyomai, ismét furcsa neszekre lettünk figyelmesek: - Itt megint zümmög valami. – mondta egyikünk. Meg akartam nyugtatni, hogy ha zümmögnek, talán vadméhek lehetnek, de nem volt alkalmam kifejteni nézetemet, mert a következő pillanatban fenyegető mély morgás hallatszott a bozót felől, mely ráadásul mintha közeledett volna. Anélkül, hogy megegyeztünk volna, szó nélkül ismételtük meg a Kurta völgyén már bemutatott koreográfiát, de ezúttal még gyorsabban és lényegesen hosszabb távon.

A morgás kísért egy darabig, aztán elmaradt, viszont sokáig kísértett még, és minden hang mögött, mint például madarak csiripelése, vagy a völgyből felhallatszó traktorzúgás, medvét véltünk felfedezni. Végül rájöttünk, hogy egyik fán sem, de még a traktoron sem medve ül, s így a Salamás fölötti magaslaton le mertünk ülni megenni szendvicseinket. Az időközben eleredő esőben eszünkbe sem jutott még egyszer megpróbálni felmenni valamelyik másik útvonalon. Ismerve egy régi közmondást, melyben egy bizonyos korsó és egy kút szerepel, úgy döntöttünk, okosabb nem játszani tovább a szerencsénkkel, ha már kétszer megúsztuk.

            Visszamentünk az autóhoz és átruccantunk a szomszéd faluba, Gyergyóvárhegyre (régi nevén Várhegyaljára) néhány kevéssé ismert, de rendkívül látványos helyet felkeresni. Megtekintettük az Attila vára hajdani falainak alapjait, már ami megmaradt belőlük. Felületes szemlélőnek talán fel sem tűnnének e régen létezett erőd nyomai.

Körülbelül száz-százötven méterre tőle, egy kőből rakott töltés végében furcsa alakú, rovásokat tartalmazó kőtömb található. Ha e kőtől áthúzunk egy egyenest a szomszédos Akasztó-hegy tetején álló, rendkívül látványos és érdekes kőhöz, az a vártól húzódó töltés vonalával egy kilencven fokos szöget alkotna. A vár szomszédságában, az Akasztó-hegyen – ahol a hagyomány szerint kivégzések, akasztások zajlottak – álló kőtömb talán a leglátványosabb minden eddig említett közül.

Tetején négyszögű mélyedés található, melybe egy síma falakkal rendelkező, keresztet mintázó kő illeszkedik, a kőtömb egyik oldalába emberalak van belefaragva, másik oldalán pedig rovások vannak. Nem messze tőle egy másik, kettétört, keresztet mintázó kő található, valamint egy régi kápolna alapjai látszanak.

            Szerencsére a környékbeli román lakosság babonás tisztelettel övezi e látványosságokat (gyertyákat égetnek itt), így nem áll fenn a veszélye, hogy valaki kárt tegyen bennük. Ennek ellenére talán nem lenne érdektelen többet megtudni, jobban megismerni e kövek múltját, melyek a Székelyföld határán szinte elfelejtve dacolnak az idővel. Az Akasztó-hegy nagy köve például, ha a világ valamely más részén állna, valószínűleg turistalátványosságként szolgálna, esetleg rég zarándokhely lenne.

                                                                                                 Kocsis Andris