Bizonyára sokan felteszik a kérdést, hogy mi köze a székelyeknek a Torockói-hegységhez, és ezen belül a Székelykőhöz, illetve mitől székely ez a „kő”. Erdély nyugati felében, a székelység tömbjétől távol, az egykori Torda vármegye területén, de attól elkülönülve megalakult Aranyosszék lakosságának székely identitása lassan már a múlt ködébe vész, de az utóbbi időben egyre inkább a beolvadás veszélye fenyegeti az egykori kézdi székelyek a terület nagy részén rég szórványban élő leszármazottait is. Vajon a szigetet előbb-utóbb a tenger elnyeli?

            A XIII. század második felében a kézdi székelyek maradékai (Kézdiszék megalakulása után a mai Szászkézd környékén maradtak) V. Istvánnak[1] tett szolgálataikért kapták az Aranyos és Maros folyók, valamint a Torockói-hegység által közrezárt, az első tatárjárás (1241-42) után valószínűleg elnéptelenedett területet. Az új szállásterület nyugati határát képező Székelykő északi csúcsán, az úgynevezett Várszikláján

létezett várat, amit addig Torockó várának neveztek, a második tatárjárás (1285) során tanúsított hősies helytállásuknak köszönhetően kapták meg. A Toroczkaiak a székelyek segítségével a torockói csatában győzelmet arattak a tatár sereg felett, majd kiszabadították a betörés során fogságba esetteket is, aztán IV. (Kun) László[2] seregeivel megtisztították az országot a betolakodóktól. A székelyek közbeavatkozása megmentette Torockó népét a tatár pusztítástól. A hegyet, ahol a csata zajlott, azóta Székelykőnek hívják, azaz a „Székelyek kövének”, az ottani várat pedig, mit utólag az aranyosszéki székelyeknek adományoztak, Székelyvárnak.

            A Torockói-hegység egyik népszerű helye, a Székelykő volt a marosvásárhelyi EKE évzáró túrájának célpontja. Nyirkos, ködös vasárnap reggelen utaztunk Torockóra, s ez a kilátástalan sötét szürkeség jellemezte az egész nap időjárását a teljes Erdélyi medencében, de a hegyközi szűkebb völgyekben is. Tejszerű ködben indultunk el Torockóról a Székelyvár-árkán, és figyelmesen kellett haladnunk felfele a nedvességtől síkos sziklákon. Nemhogy a fölöttünk magasló vagy az alattunk elterülő tájat, de még a kétoldalt szinte falként tornyosuló sziklákat is alig láthattuk, míg az árok felső végében levő nyeregbe érkezve a Várszikla napsütésben fürdő fehér kövein akadt meg tekintetünk. Tovább kapaszkodva lassan kijutottunk a ködből,

kibontakoztak körülöttünk a környező gerincek, a sziklás vagy erdős hegyhátak a meleg őszt idéző nap sugaraiban, viszont bárhol próbáltunk a völgyekbe lenézni mindent vastag, fehér ködpaplan borított, mely sehol sem engedett rálátást az alatta elterülő vidékre.

            A Székelykőnek csupán a három csúcsa – a Várszikla, a Csegezi Geszteg (Lajos-csupja) és a Hidasi Geszteg, amint Orbán Balázs nevezte őket – látszott a mindent beborító fehérség fölött, valamint az ezeket összekötő nyergek, melyeken néha valósággal átfolyt a köd az Erdélyi medence és a Torockó völgye között. Felejthetetlen élmény volt, amint a fehér ködtengerből kilátszottak az Ordaskő, a Vidálykő, a Bedellő, a Kőközi-szoros sziklacsúcsai, a Butánkő, a Pilis

s a Torockói-hegység egyéb magasabb részei, valamint az Erdélyi Szigethegység, a szintén ködlepte Aranyos völgyén túl emelkedő távolabbi magaslatai Bélavára mészkőszirtjeitől a már hófehér Öreghavasig. A Keleti- és Déli-Kárpátok felé fordulva csak végtelen fehérséget láthattunk, melyben valahol a távolban elvész a láthatár.

            Előbb a várat már nem is sejtető Vársziklára mentünk fel és onnan néztünk körül, elkészítve túránk csoportképeit is, majd a Székelykő legmagasabb csúcsára, a déli irányban fokozatosan lejtő Hidasi Gesztegre (1129 méter) mentünk át,

ahonnan egy kiadós napfürdőzés után Torockószentgyörgy felé folytattuk utunkat. Szinte nem jött, hogy leereszkedjünk a gerincet uraló meleg napfényből a völgy nyirkos, fénytelen szürkeségébe, de autóbuszunk nem jöhetett fel utánunk a nyaktörő, meredek hegyoldalon.

            Levezetésként meglátogattuk még a Torockószentgyörgy fölötti magaslaton álló régi főúri vár romjait, melyet még a XIII. században építtetett Ákos nembéli Toroczkai Illés. Évszázadokon keresztül a Toroczkai család vára a könyék legjelentősebb erődítményének számított. Amíg a Vársziklán állott, egykor menedékhelyként használt Székelyvár falából ma már semmi sem fedezhető fel, a Toroczkaiak Szentgyörgyi várának egyébként messziről látható romjait ezúttal a sűrű köd miatt alig tudtuk észrevenni.

Köszönet Dósa Lacinak a túraszervezésért és vezetésért.

[1] V. István – 1262-től a keleti országrész, majd 1270-72 között az egész Magyarország királya

[2] IV. (Kun) László – Magyarország királya 1272-90 között