Amikor nyolcvanhatban tinédzserként először jártam az Egyes-kőnél, elkápráztatott az áttekinthetetlen rengeteg erdő varázslatos világa. Aztán még mintegy tizenöt-húsz évvel ezelőtt is a hegylábaknál kezdődő érintetlen természetben kanyargott a „kőhöz” vezető keskeny ösvény. A hatalmas fenyők, s a dús aljnövényzet közül alig láttunk ki, valósággal lestük az alkalmas helyeket, ahonnan valamivel távolabbra tekinthettünk, megcsodálva a Kovács-pataka völgyét vagy a szemközt meredező Öcsém-tető fehér szikláit az Ördögmalom kőgörgetegével. Évek hosszú során az Egyes-kőhöz, az Öcsém-tetőre vagy a Nagy-Hagymásra tett kirándulások nyomán összegyűlt számtalan felejthetetlen élmény, majd egy idő után a helyzet úgy hozta, hogy szinte tizennégy év telt el anélkül, hogy ott jártam volna. Csak barátok, ismerősök elmondásából tudtam, hogy időközben hatalmas széldöntés volt a vidéken, majd eltakarították, megtisztították a felvezető útvonalat a kidőlt fatörzsektől. Ismerve a helyet túl sok részletre nem tért ki a figyelmem, de lehet, hogy a mai rohanó világban legtöbben különösebben nem is részletezték volna élményeiket.

Végül idén július elején ismét alkalmam nyílt eljutni a szinte gyermekkorom óta ismert helyekre. Nem kevés izgalom előzte meg az újrafelfedezés örömét, a régen látott vidékre való eljutás élményét. Amint Domokoson letértünk a főútról, örömmel tapasztaltam, hogy ahogy a legtöbb helyen, errefelé is szebb lett a települések arculata az utóbbi években, bár azért Balánbánya még mindig kisebb időutazás élményét nyújtja az érkező számára.

Az egykori bányaváros főutcáján nézelődve hamar eldöntjük, nem megyünk ki a Szép-patakig, felmegyünk a Kovács-pataka menti úton. Az utca végén idős bácsi áll, kitartóan minket bámulva. Annyira bámul, hogy azt hiszem, akkor is köszöntünk volna neki ha nem akarunk. Köszönésünket viszonozza és megkérdi, hová igyekszünk. Válaszukat hallva előremutat:

• Itt kezdődik az út, itt a kanyaron túl. – magyarázza – Az eleje elég vad. – figyelmeztet.

Szinte rávágjuk, hogy tudjuk, hisz’ többször jártunk már, de nem szaporítjuk a szót, megköszönjük, átugrunk az útszéli sáncon és vetünk egy pillantást a táblákra – egyik a Békás-szoros-Hagymás Nemzeti Park tájékoztatója, a másik a turistaút jelzője. Ez utóbbin írja, hogy az Egyes-kőig mintegy másfél óra. Gyors nézelődés után rátérünk az egykori ösvényre, de amint az útszéli néhány fenyő mellett elhaladunk, meg is döbbenünk. Gyomos-gazos fátlan meredek hegyoldal meredezett előttünk, amelyen lépten-nyomon omlott szembe a föld, gördültek alá a rögök. Rossz volt belegondolni, mi lenne itt egy kiadósabb zápor esetén, amikor a lezúduló csapadék szembemossa a talajt. Szinte csak emlékezet alapján kanyarogtunk felfele az egykori ösvény ívei mentén és hamarosan kiértünk egy széles kopár talajútra. Ezen akár egy traktor vagy egyéb munkagép is végig tudna menni, gondoltuk magunkban, aztán alaposabb szemlélődés után meggyőződhettünk, csakis fakitermelő gépjárművekkel alakíthatták ki ezeknek a széles utaknak a hálózatát. A gerincen, nagyjából az egykori ösvény helyén egyenesen felfelé vezető túraútvonalként is szolgál, a jelzéseket oszlopokon vagy köveken találjuk. A hivatalosan erdőként nyilvántartott területen még az erdészeti jelzések is kövekre vannak festve. Feljebb jutva viszont innen sosem látott panoráma bontakozott ki körülöttünk. A környező hegyek és völgyek látványa ellensúlyozza az ősfenyves hűlt helye okozta megdöbbenést. A felkelő nap sugaraival szembefordulva az Öcsém-tető formagazdag sziklavilágát szemlélhetjük, előterében a Vigyázó-kővel, a túlsó oldalon pedig a Sipos-kő és Fekete-Rez látszik, ha pedig visszapillantunk, mélyen a völgyben Balánbányára tekinthetünk, mögötte pedig - igaz eléggé sűrű párában - a Hargita vonulata sejlik. Páramentes időben ez is tisztán látszott volna, akár folytatásaként a Görgényi-havasok déli része. A körülöttünk levő fátlan hegyoldalak az erdei deréce lila és az ökörfarkkoró sárga virágaitól virítottak, néhány egyéb virággal vegyülő színkavalkádjuk szinte ünnepi színpompát idézett. Az összbenyomás mégis meglehetősen felemás maradt. Mintha egy Wass Albertnek adott cinikus válasz lenne az „Adjátok vissza a hegyeimet” című regényére, hogy na, íme a hegyek itt vannak csupán a növényzetet tüntettük el róla. Ezt még ő sem képzelhette, mikor leírta, hogy „csak a kő marad”. Sajnos csak kő, kőzet marad, ugyanis fák hiányában előbb-utóbb az esők lemossák a maradék termőtalajt a meredek oldalakról.

Meglehetősen későn, a hegyoldal felső felén értük el az első fákat, a fenyves határát, ahol nem csak túrautunk kék sáv jelzéseit, hanem a rezervátum határát jelölő piros négyzeteket is felfedezhettük. Innen már élvezhettük az árnyék jótékony hatását is az egyre forróbb napsütésben, s a táj képe egyre inkább emlékeztetett a néhány évtizeddel korábbira. Azzal a különbséggel, hogy ez a maradék erdő már sehogy sem tűnik rengetegnek, mint hajdanán, hanem egyre inkább áttekinthetőnek. Akár egy kiterjedtebb botanikus kertben forgatott Tarzan-film díszlete, amelyben megfelelő irányba kell nézni, hogy tényleg dzsungelnek tűnjön.

Szó ami szó, a jelzések kifogástalanok, könnyen követhetők, még a Vigyázó-kőhöz is jelzett ösvény áll a vállalkozó természetjárók rendelkezésére. Átléptünk a patakon, majd eljutottunk a hatalmas szikla alól feltörő hűs vizű forráshoz, melyből számtalanszor ittunk az évek során. A természet egyszerű, de létfontosságú ajándékaként csörgedezik évtizedek, de valószínűleg évszázadok óta lassan, kitartóan. Néhány lépéssel odébb csatlakozik a Szép-patak menti út, majd következik a jól ismert füves meredek az Egyes-kő előtti menedékház kerítéséig.

Kellemes élmény volt délelőtti napsütésben ide érkezni, újra látni az Egyes-kő sziklaoszlopait, az előtte álló fenyők csoportjával, amelyek mintha semmit sem változtak volna évtizedek óta. Jó látni a felújított menedékházat, rendezett környezetével, virágokkal beültetett ágyásaival. A ház majd minden szobája le volt foglalva, népes csoportok, családok sürögtek-forogtak a hosszú tornácon, egyesék az éjszakába nyúló hosszú este nyomán kései reggelihez készülődtek, mások vasárnap délelőtti teendőikkel voltak elfoglalva. Talán a gyerekek élvezték legjobban az itteni nyaralást, fáradhatatlanul hancúrozva a környéken. Helyet foglalunk a tornác előtti asztalnál tízóraizni, majd teszünk egy kitérőt az Egyes-kővel szemközti oldalon épült kápolnához. A sziklás meredek szélén levő magaslaton néhány éve hangulatos, fából ácsolt kápolna várja az elcsendesedni vágyókat. Előteréből nagyon jól látszik a fenyőkkel övezett Egyes-kő sziklacsoportja, de két oldalán az Öcsém-tető és a Nagy-Hagymás fehér sziklás tömbje is. A kápolna belseje ízlésesen rendezett és tiszta.

Nézelődésünket az egyre sötétebben gomolygó felhők zavarták meg, melyek mind gyakrabban takarták előlünk a Napot, mintegy figyelmeztetve a délutánra előrejelzett időre. Visszamentünk a menedékházhoz és folytattuk utunkat, elhaladva a közeli forrás mellett. Hangulatos havasi legelőn lépegettünk, amelyet mélyzöld fenyők és fehér mészkő sziklák tesznek változatosabbá. A nagyvárosi zsongásból szabadulva valósággal szanatóriumnak tetszik az itteni csend, melyet csak a legelésző csorda kolompjainak hangja, madarak éneke és időnként a szél zúgása tör meg. Kakukkfüvet szedegetve haladunk a környék és egyben a Hagymás-hegység legmagasabb pontja felé.

Az ösvény átvág egy erdőn, majd fokozatosan közeledik a balkéz felőli sziklapárkányhoz. Az egyre alacsonyabb fenyőkkel és borókákkal tarkított tájon nem tud úgy végigmenni a természetjáró, hogy ne vetne egy pillantást az alattunk meredező mélységre, a szinte függőleges sziklafalak változatos formagazdagságára, amelyeken ha valahol egy kis talaj meg tudott tapadni, azt benőtte a növényzet, amely gyökerével a mélyben húzódó Olt völgye fölött kapaszkodik a magasban. A piros pont jelzések előbb a Nagy-Hagymás kilátópontjához vezetnek, a havasi gyopár jelvényes kereszthez, ahonnan nem csupán a Hagymás-hegység és a szomszédos Gyergyói-havasok, hanem tiszta időben a Keleti-Kárpátok számos hegyét is látni lehetne. Ezúttal a levegő meglehetősen párás volt, de a látvány így sem mindennapi. Itt mintha megszűnne az idő fogalma, az ember hajlamos hosszú percekig állni és nézelődni a csendben. A csúcsplató északnyugati részén juhok deleltek, a pásztor is le volt ülve melléjük. Csak az egyik hatalmas juhászkutya jött át hozzánk kíváncsian, de békésen, elhullatott falatokat remélve szendvicseinkből. Ehhez fel kellett kísérjen minket a hegység legmagasabb pontját, az 1792 méter tengerszint fölötti magasságot jelző oszlophoz, ahol leültünk ebédelni. Lehevert mellénk, aztán megvárta a csúcsfotók elkészítését is.

Maradtunk volna még itt fent a július elején rügyező fenyőkkel és borókákkal tarkított tájon, de kelet felől egyre sötétebb fellegek tornyosultak fölénk, ráadásul Háromkút fölött, s az Öcsém-tető mögött már zuhogott az eső, amelynek néhány cseppjét idehozta nekünk a szél. Jobbnak láttuk igyekezni, vissza az Egyes-kő felé, a biztonságot jelentő mélységbe. A juhászkutya még elkísért egy szakaszon, majd elmaradt tőlünk, s kötelességtudóan visszakullogott a nyájhoz. Nyugodtan, ráérősen, mintha azt sugallná, a havason van idő mindenre itt nem kell rohanni.

Mi ennek ellenére szedtük a lábunkat, s mégsem úsztak meg szárazon, igaz, már az Egyes-kő melletti forrásnál voltunk mikor úgy rendesebben eleredt. Az Egyes-kő menedékház tornácára húzódtunk a zuhogó eső elől és miután megállt, s a hirtelen felgyűlt vizek lefolytak valamennyire, folytattuk ereszkedésünket a Kovács-pataka völgye felé igyekezve, az autóhoz egy újabb égi áldás elől. Már a felfelé jövet megismert széles talajúton lépegettünk mikor ismét – ezúttal kisebb intenzitással, de kitartóan – eleredt. Ha a reggeli napsütésben azon törtük fejünket, milyen lehet itt eső esetén, ahol a kopár meredek lejtőn semmi nincs, ami fogja a talajt, most ezt nem csak láthattuk, meg is tapasztalhattuk. Valósággal síztünk alá a csúszós sárban, ha pedig megpróbáltuk felemelni lábunkat, hogy lépjünk egy rendeset, az elcsúszást reszkíroztuk az alámosódó talajon. Szinte a zápor mosott le minket is a hordalékkal együtt az útmenti pihenőhely füvéig.

 

A fényképek a szerző felvételei.