Brassó óvárosának közelében tett le a busz. Fagyos februári szombat reggel volt, az Erdélyi-medence legnagyobb részével ellentétben – ahol az enyhe időjárás következtében már megolvadt a hó – itt még, főleg az árnyékosabb helyeken kemény jég fogadott. Sötét tömbként állt előttünk az óváros fölé magasló Cenk, csupán Hollywood-ot idéző feliratának betűi tűntek ki a szürkeségéből.

Előbb a főtéren mentünk át, amelynek arculatán még láthatóak a rendezett, szászos tervezésű és kivitelezésű házsorok és utcafrontok. Szinte várná az ember, hogy Közép Európa kultúrkörébe tartozó népekkel menjen itt szembe, de a látott városképpel szöges ellentétben, ami megcsapja fülünket, az már inkább a Balkán lármáját idézi. Szerencsénkre elég korán van még és kevesen járnak. Egyébként, ha kételyeink lennének, hogy jó helyen járunk-e, megbizonyosodhatunk könnyen, ha felpillantunk a teret uraló tornyos tanácsház, az egykori Rathaus (ma múzeum működik benne) homlokzatára, melyen a fatörzsre helyezett koronás címer a város német (Kronstadt) és latin (Corona) neveire utal és Árpádházi Salamon királyra emlékeztet, aki unokatestvére elől menekültében – I., vagyis Szent László király elől – itt, a közelben rejtette el koronáját. A legendára utaló pontos helyet, a Keresztény-havas északi lábánál, Salamon-kövének nevezik ma is. Mindez emlékeztetne, de félő, hogy nem kevesen vannak, akik nincs ahonnan felidézzenek sem legendát, sem történelmet.

A főtérről már feltűnik Brassó, minden bizonnyal leghíresebb épülete, az európai Gótika legkeletibb remekműve, a XIV-XV. században épült híres Fekete templom. Az ország legnagyobb templomaként emlegették, de az utóbbi idők megalomániás építkezését látva nem túl szerencsés dolog ennek hangoztatása. A reformáció idején az evangélikusoké lett és talán van aki nem tudja, hogy 1542-ben itt tartották az első evangélikus istentiszteletet Erdélyben, német nyelven. 1544-ben Luther ajánlására a Brassóból származó és Bécsben, Regensburgban és Bázelben tanult Johannes Honterust (eredeti nevén Holler) választották lelkésszé. A templom 1689 április 21-én az osztrák császári katonaság által előidézett hatalmas tűzvész nyomán - melynek során falai bekormozódtak - kapta ma ismert nevét.

Az erdélyi szász humanista polihisztor szobra a templom mellett látható. Irányt mutatott népének, nem csak szobra kinyújtott karjának mutatóujjával, hanem tanításaival is. Mindennek ellenére követői lassan, de biztosan eltűnnek kies tájainkról. Pedig ő annak idején felújította és megreformálta a helyi iskolát, egyházat alapított népének, nyomdát létesített, hogy kinyomtathassa műveit. Nyomdájában hitújító és komoly jogi munkáktól könnyen tanulható tankönyvekig számos kiadvány látott napvilágot. Befolyásának köszönhetően Brassóban 1546-ban papírmalom jött létre, mely az első volt a tartományban és a második a Magyar Királyságon belül. Érdekességként említhető, hogy ő készítette 1532-ben, Bázelben az egyik legrégibb nyomtatott térképet Erdélyről.

Mutatóujjának irányát követve a Zsinór utcán, a híres Schnurgassen – a város talán legkeskenyebb utcáján – haladtunk tovább a Cenk felé és hamarosan az egykori városfalakon és bástyákon kívül találtuk magunkat a hegy fagyos északi lábánál. A piros háromszöggel jelzett ösvény meglehetősen forgalmas, sokan indulnak el rajta kisebb-nagyobb sétákra, legtöbben csak ide a kilátókig, esetleg valamivel tovább is a Keresztény-havas fenyvesében kialakított sétányszerű ösvényekig. Bizonyára kellemes kikapcsolódás és feltöltődés ez számos helybélinek és nem csak, viszont a szerpentin 25 kanyarján végigvezető jeges-fagyos ösvényen – a kicsúszást elkerülendő – meglehetősen óvatosan kellett lépkednünk, s a túrabot is hasznosnak bizonyult ezen a szakaszon.

A Cenken előbb az 1873-ban épült kilátóteraszra óvakodtunk ki, amely a meredek sziklafal szélén egy természetes sziklaüreg közvetlen közelében található. Az üreget Bethlen András földművelésügyi miniszter 1891-es látogatásának emlékére Bethlen-barlangnak nevezték el és egykor vendéglő működött benne. Ma ráccsal van lezárva, s előtte emléktárgyakat árusítanak egy improvizált standon. A teraszról pazar kilátás nyílik a mintegy 300 méterrel lábaink alatt fekvő városra és a környező hegyekre. A lentől látott óriásbetűk tartószerkezete mellett álltunk, a korlát előtt és nyugodtan szemlélődtünk a reggeli fagyos napsütésben.

A most itt látható feliratot 2004-ben állították, de a múlt század ötvenes éveiben még egészen más állt itt. Akkorjában Brassót Sztálinvárosra keresztelték át és ez a név szerepelt a helységnévtáblákon is, s a Cenken a szovjet diktátor neve volt látható, fenyőkből kirakva. Egy azokból az évekből fennmaradt anekdota szerint a székely gyereket viszi magával az apja nagyvárost látni, s mikor Brassóhoz érnek, az egynyelvű táblát – Orasul Stalin – látva, az autonóm tartomány magyar felirataihoz szokott gyerek így szól az apjához:

• Né, apu!
• Tessék, fiam?
• Sztálinból órás lett!

Felmentünk a felső kilátóhelyhez is, ahol most újkori, nehezen értelmezhető építménymaradványok láthatók és ahonnan még teljesebb, még átfogóbb kép tárul elénk a vidékről. Ott valamikor a XII-XIII. században Brassovia vára állt, amely a lakosság menedékeként szolgált a tatár és török betörések idején. Maradványait 1447-ben Hunyadi János bontatta le a várost védő erődítmények építésekor. Később, a XVII. század végén a tetőn keresztet állítottak – innen a hegy Keuzberg neve – majd a XVIII. század elején kápolnát építettek helyébe. A kápolnát 1737-ben egy földrengés megrongálta, s többé nem újították fel.

A következő építmény a Cenkre 1849-ben került és egy orosz emlékmű volt, egy kőobeliszk, amelyre a sárkányt legyőző oroszlán vasszobrát helyezték az „Austria cum Russia unita – Rebellio devicta” felirattal. Az forradalom leverésére igénybe vett orosz intervenciónak, s a magyar szabadságharc leverésének emlékére állították és féltő gonddal őrizték, nehogy emberi kéz kárt tegyen benne. Nem is tett. A vasszobor vonzva az elektromosságot, 1861-ben egy vihar következtében rongálódott meg.

A XIX. század végén, 1896 október 18-án újabb emlékmű került fel a Cenkre. Ez egy emlékoszlop volt, melyre egy honfoglaló vitéz kőszobrát helyezték, amely bal karjával pajzsára támaszkodott, jobbjában pedig kivont kardot tartott a Tömösi-szoros felé fordulva. Ezt Jankovits Gyula faragta és megegyezett a Dévényben felállított hasonló szoborral. Eredetileg nem Árpád-vezért szándékoztak megmintázni, de már felavatása előtt is a legtöbben „Árpád-szobor”-ként emlegették. Thaly Kálmán ötlete nyomán a Millennium alkalmából a magyar kormány az ország négy „kapujába” egy-egy hasonló emlékművet állított, hogy úgymond lássa minden itt élő és minden belépő „a magyar állameszme kifejeződését". Látták és meglátták, aztán mi is megláttuk, s végül már nem láttuk.

Na, de vegyük a dolgokat szépen sorjában. Avatása előtt az alkotást egy malomban tárolták, ahol ismeretlenek megrongálták. A felállítása és avatása tiltakozást váltott ki a románok és szászok körében. Avatása napján a helyi románok ortodox ünnep ürügyén zászlókkal vonultak fel. Aztán 1901-ben ismeretlen tettes rálőtt a szoborra. 1913 szeptemberében egy besszarábiai diák tulcsai bokszoló társával bombatámadást intézett ellene, amelyben a talapzat megsérült. A hiedelem szerint a szobor e merénylet következtében dőlt le, valójában azonban ugyancsak 1913-ban, december 30-án vihar döntötte le. Végül az 1916 augusztus végén bevonuló román hadsereg a talapzatot is elhordta. 1917 januárjában még optimistán az emlékmű újraelkészítéséről és újraállításáról határoznak, de a háború kimenetele, majd az azt követő trianoni döntés meghiúsította a szándékot. A szobor maradványait sokáig a brassói történelmi múzeum pincéjében őrizték, fejét 2017-ben a brassói evangélikus egyház udvarán állították ki.

A délelőtti napsütésben fehéren virított a Királykő havas gerince és békésnek, nyugodtnak tűnt fentről a város, nem jutott fel hozzánk az utcák zaja, nem érzékelhettük az ott zajló nyüzsgést. Délnyugaton láthattuk a Keresztény-havas 1799 méter magas csúcsát is, mely úgy tetszett, mintha fehéren porlana a napsütésben, pedig csak a körülötte keringő kósza felhőfoszlányok játszottak velünk csalóka játékot. Úticélunkként tekintettünk rá, jobban mondva a Pójána sípályarendszerének parkolójában várakozó buszhoz kellett elérnünk, de innen nézve – kimondva vagy kimondatlanul – meglehetősen távolinak, majdhogynem elérhetetlennek tűnt. Reménykedtünk, hogy legalább az ösvény járt, letaposták rajta a havat, hogy ne kelljen nyomot törni.

Előbb a Cenk csúcsa mögötti nyeregbe ereszkedtünk le, ahol a turistatáblák szomszédságában pihenőhelyet alakítottak ki. A hó lényegesen lágyabb volt, mint az északi oldalon, s mi itt már nem időztünk, folytattuk utunkat. Útvonalunk első szakasza fenyvesben vezet, s a szinte sétányszerűen kialakított ösvényre besütött a nap is. Könnyedén, szinte észrevétlenül haladtunk a puha taposott hóban. Fáradtság nélkül értük el a több turistaút kereszteződésénél található Stechil-mezőt.

Továbbra is taposott nyomokon haladtunk, amelyek lényegesen könnyítették a tájékozódást, de ahogy felfele kapaszkodtunk ösvényünk egyre járatlanabbnak bizonyult, s egyre ritkábban találkoztunk sétálgató csoportokkal. Idővel ezek gyakorlatilag elmaradtak és már csak bevállalósabb túrázók akadtak utunkba. Ezzel párhuzamosan előrehaladásunk is egyre megerőltetőbbé vált, az erdő fokozatosan hűvösebb, árnyékosabb volt, ezért lassacskán visszavettük levetett ruháinkat. Már jó ideje erőfeszítés volt minden lépés, főleg bot nélkül, de ennek mintegy ellensúlyozásaként az erdő egyre szebb, fehérebb, zúzmarásabb, érintetlenebb volt, mintha a mesék „ezüst erdejé”-ben jártunk volna.

Pihenőink alkalmával már a napsütést kerestük, de mivel a megfázás, valamint izmaink merevedése miatt túlzottan sokat egyhelyben állni nem volt ajánlatos, csoportunkon belül a távolságok egyre nőttek.

A Keresztény-havas egyik csúcsa, az 1435 méteres Nagy-Krukk közvetlen közelében haladtunk el, majd egy sétányszerű szakaszon lépegettünk, amikor a fenyők csúcsa felett feltűnt a hegység fehéren virító 1799 méteres magas bérce, jelezve, hogy közel járunk célunkhoz.

Egy idő óta, látva, hogy eléggé benne járunk a délutánban, már nagyon vártuk ezt, s hamarosan a felvonók huzaljait is megpillantottuk, majd a Ruja-rétnél elértük a sípályák szélét. Felkapaszkodtunk a Szász Kárpát Egyesület, azaz röviden SKV (Siebenbürgischer Karpatenverein) által 1881-83 között épített Julius Römer menedékházhoz. Az 1604 méteren épült turistaház az első ilyen építmény volt tájainkon és 1935-ben kapta a mai nevét, az erdélyi hegymászás úttörőjének, a brassói turistaegyesület egykori elnökének emlékére (Julius Römer, 1848-1926). Az államosított épületet 2004-ben szolgáltatták vissza az SKV-nak, de a benne zajló élet, a lármás „modern” zenével, ételbűzzel és szivarfüsttel valósággal mellbevágóan hat az emberre, ha egy nagyon szép, de nehéz téli túra élményeivel feltöltődve meggondolatlanul belép ide megpihenni. Mi inkább a menedékháztól s az ott szórakozó társaságoktól tisztes távolban, a szabad ég alatt szusszantunk meg a buszunkhoz való ereszkedés előtt.

Mire lefele indultunk a felvonók már le voltak állva, így levonultak már a sízők is, ezért senki által nem zavartatva magunkat a sípályák szélén ereszkedtünk meredeken, a legrövidebb úton. Túránk végén, élményeink betetőzéseként végignézhettük amint a Nap korongja alábukik és eltűnik a Királykő gerince mögött, vörösre színezve az eget, a fehéren csillogó, kristályos havat és emlékeinket.