Bukovina sokáig csak egy vidék neve volt a Keleti-Kárpátok szomszédságában Moldva északnyugati részeként, miközben a történelem folyamán többször is gazdát cserélt, aztán 1775-ben osztrák tartomány lett. Ma déli része Suceava megyeként Romániához, északi része Csernovitz tartományként Ukrajnához tartozik.
Kétnapos bukovinai utunk során a világörökség részét képező kolostorokból néhányat, illetve a Kelemen-havasok északi részén található Tizenkét Apostol szikláit látogattuk meg.
Nehéz, háborús időkben szinte állandó török fenyegetettség mellett épültek Bukovina kolostorai. Környezetükkel harmonizáló szépségük, különleges, kívül-belül festett falaik a gótikus stílust bizánci elemekkel ötvöző felépítésük tette híressé, egyedivé őket, nemcsak az országon belül, hanem szerte az egész világon. A rajtuk látható festmények időtállóbbak, mint bármilyen, napjainkban létrehozott falfestmény. A falak képsorait vizsgálva rájöhetünk arra, hogy a művész, ki ezeket alkotta, mély bibliai, történelmi és népművészeti ismeretekkel rendelkezett. A kolostorok a XV.–XVI. században épültek s nevüket általában arról a folyóról vagy patakról kapták, melynek völgyében találhatók. A moldvai fejedelmek által alapítottak toronnyal rendelkeznek, a többinek – melyeket tehetősebb főurak építettek – nincs tornya.
Utunk során meglátogattuk az 1488-ban Ştefan cel Mare által építtetett Voroneţ kolostort, az 1532-ben Petru Rareş által építtetett Moldoviţa kolostort, valamint az 1530-ban Toader Bubuiog ispán által építtetett Humor kolostort. Falaik ikonjait ugyanaz a suceavai Toma nevű festő készítette.
A Humor kolostor kijáratánál kérdésünkre, hogy honnan származik ez a fura név, az apáca nyugodtan, elfogulatlanul elmagyarázta, hogy a magyar nyelvből vették át és eredetileg hamar volt, majd abból torzult a sebes folyású patak neve. Ha ezt itthon kijelentjük, sokan kételkednek, nem tartják hitelesnek, hogy Moldvában számos magyar eredetű helynév található. Így az ő szájából talán elhisszük a letagadhatatlan tényt.
A kolostorlátogatások közben felkerestük Câmpulung Moldovenesc-en a Ion Grămadă etnográfiai múzeumot is. Sok érték, a hajdani helyi vidéki életben használt tárgyak, eszközök gyűjteménye, valamint jellegzetes bukovinai ruhák, szőttesek, népviseletek találhatók ott, de rendszertelenül összekeverve rengeteg nem odavaló régi lommal, kacattal, netán távoli országokból, sőt esetenként más kontinensekről származó holmival, ami már-már szinte ócskapiaci hangulatot idéz. Értékelendő a kezdeményezés, de kár, hogy a kivitelezés során nem tartották szem előtt, hogy mi az ami igazán egy bukovinai falumúzeumba való.
A Keleti-Kárpátok egy eldugott völgyében a hajdani Magyarország és ezen belül Erdély határán ma furcsa nevű falucska, Gura Haitii húzódik. Valamikor három határ, a magyar, a moldvai és az Osztrák Birodalom részeként a bukovinai érintkezett a térségben, de mára mindez már csak emlék. Azóta még a megyehatárokat is elköltöztették onnan, nyugat felé csúsztatva őket a Kelemen-havasok főgerincének impozáns bérceire. A valamikori határfalu fura román nevét hallva, lehet sokan nem fedezik fel benne a magyar néveredetet. A Kelemen-havasok egyik északi völgyében a Hajtó patak Feketesárosba torkollásánál épült az előbbi pataknévről elnevezett kis falu. A „Gura” név pedig magyarul torkolatot jelent, a település neve tehát Hajtótő, esetleg Hajtószáda lenne.
Bármilyen eldugott is e szűk völgyben meghúzódó szórványtelepülés, a festői környezetén kívül van még pár nevezetessége, ami turistavonzattal bír. Néhány évtizede történt, hogy kiadós esőzések nyomán egy – egyébként jelentéktelen környékbeli kis patak – megáradt vize lemosta a talajt a meredek lejtőn és hatalmas rovásfeliratos kőtömbök, ún. megalitok kerültek felszínre. Leszállították őket a faluba, majd tudósok is kiszálltak a helyszínre s az egyiket múzeumba vitték, de mindeddig hivatalosan semmi pontosat nem közöltek róluk. Megalapozott, logikus magyarázatot legalábbis nem arról, hogy ki, mikor és mit akart üzenni a kőbe vésett feliratokkal. Mindössze annyi valószínű, hogy többezer évesek lehetnek. Aki meg akarja tekinteni őket, megteheti Gura Haitii falu felső végén, a Hajtó-patak menti út elágazása közelében, a Megalitok múzeumában. A hivatalosnak tűnő név tulajdonképpen egy léckerítéses udvar előterében álló fedett, de nyílt fásszínben elhelyezett három kőtömböt takar.
A település másik nevezetessége a fölötte magasló gerincen látható Tizenkét Apostol sziklái (1775 méter), melyekhez az utóbbi években tanösvényt építettek ki.
Az említett hangzatos nevű sziklák a Kelemen-havasok hajdani óriáskráterét képező gerincvonulat vulkáni eredetű sziklaalakzatai. Hasonlóakat találunk ugyanazon gerinc északabbi csúcsa, a Lukács-csúcs (1770 méter) környékén, valamint a Tizenkét Apostol szikláitól délebbre is Vereskő sziklái (1705 méter) és Tamó sziklái (1862 méter) néven, valamint a főgerinc közelében a Tiha-csúcs (1799 méter) körül.
Túránkon a nemrégen kiépített tanösvényt követtük, melyek kék pontjelzései a Hajtó-patak mentén indulnak ki a faluból, majd egy útelágazás előtt jobbra letérve az útról egy hangulatos faragott kapun vezetnek át.
Belépve az erdőbe rövidesen egy pallón keresztezzük a Hajtó-patakot, aztán egy kis tisztáson a tanösvény információs táblái mellett haladunk el. Továbbmenve egy újabb pallón vezet át az ösvény, majd kis emelkedő után egy néhány évvel ezelőtti irtásos oldalon szintezünk. Miután az ösvény ismét fák közé ér egy balra kanyarodásánál figyelnünk kell, mivel a jelzések a jobboldali meredeken kaptatnak fel, ahol jelzőoszlopok is látszanak, míg el nem érünk egy talajutat. A talajúton jobbra emelkedünk tovább, majd utunk füves legelőkön kanyarog át több kerítést keresztezve.
Az utolsó kerítés után meredeken mászunk egy hosszú tisztáson, míg be nem érünk egy száraz fenyőerdőbe. Kapaszkodásunk addigi fáradalmait az ösvény mentén kihelyezett színes ismeretterjesztő táblák információin kívül bőven kárpótolja a havasi táj képe. Őszi napsütésben a fenyvesek mélyzöldjével éles kontrasztot képező legelők sárgálló füve s a távoli vidékek kéklő hegyei felejthetetlen látványt nyújtanak.
A sötét erdőben emelkedve már láthatunk néhány hatalmas sziklát, majd egyre alacsonyabb fenyők közt lépkedünk, aztán megjelennek a borókák is.
Mikor kiérünk a gerincre, a borókák fölött messzire elláthatunk és megcsodálhatjuk a Tizenkét Apostol sziklaalakzatait, tőlük jobbra a Lukács-csúcs szikláit,
valamint balra (délen) a gerincvonulat többi részét a Vereskővel és Tamótetővel, mögöttük pedig a Kelemen-havasok „U” alakú főgerincét, hatalmas csúcsaival.
Ezenkívül tiszta időben rálátásunk nyílik a Keleti-Kárpátok hegyeinek vonulatára a Radnai-havasokig, valamint távolabbi moldvai vidékekre.
Különleges dolog erdélyi szemmel északról, azaz Moldva felől szemlélni a Kelemen-havasokat, látni a csúcsok sorrendjét a tőlünk megszokotthoz képest fordítva, ráadásul innen a hajdani óriáskráter belsejéből nézve azok is látszanak, amik a Maros völgye felől kevésbé. Ezenkívül a Szent Mihály napi szép időben sok időt el lehet tölteni a sziklákon mászkálva
s a vidékben gyönyörködve, vagy csak egyszerűen pihenve a napsütésben, de sajnos hosszú az út Bukovinából hazáig, így igyekeznünk kellett vissza a falu végén várakozó autóbuszunkhoz.
A naplementét valahonnan a Borgói-hágóról szemlélhettük, majd sötétben utaztunk át Észak Erdélyen Marosvásárhelyig.
BUKOVINAI LÁTVÁNYOSSÁGOK
Bukovina sokáig csak egy vidék neve volt a Keleti-Kárpátok szomszédságában Moldva északnyugati részeként, miközben a történelem folyamán többször is gazdát cserélt, aztán 1775-ben osztrák tartomány lett. Ma déli része Suceava megyeként Romániához, északi része Csernovitz tartományként Ukrajnához tartozik.
Kétnapos bukovinai utunk során a világörökség részét képező kolostorokból néhányat, illetve a Kelemen-havasok északi részén található Tizenkét Apostol szikláit látogattuk meg.
Nehéz, háborús időkben szinte állandó török fenyegetettség mellett épültek Bukovina kolostorai. Környezetükkel harmonizáló szépségük, különleges, kívül-belül festett falaik a gótikus stílust bizánci elemekkel ötvöző felépítésük tette híressé, egyedivé őket, nemcsak az országon belül, hanem szerte az egész világon. A rajtuk látható festmények időtállóbbak, mint bármilyen, napjainkban létrehozott falfestmény. A falak képsorait vizsgálva rájöhetünk arra, hogy a művész, ki ezeket alkotta, mély bibliai, történelmi és népművészeti ismeretekkel rendelkezett. A kolostorok a XV.–XVI. században épültek s nevüket általában arról a folyóról vagy patakról kapták, melynek völgyében találhatók. A moldvai fejedelmek által alapítottak toronnyal rendelkeznek, a többinek – melyeket tehetősebb főurak építettek – nincs tornya.
Utunk során meglátogattuk az 1488-ban Ştefan cel Mare által építtetett Voroneţ kolostort, az 1532-ben Petru Rareş által építtetett Moldoviţa kolostort, valamint az 1530-ban Toader Bubuiog ispán által építtetett Humor kolostort. Falaik ikonjait ugyanaz a suceavai Toma nevű festő készítette.
A Humor kolostor kijáratánál kérdésünkre, hogy honnan származik ez a fura név, az apáca nyugodtan, elfogulatlanul elmagyarázta, hogy a magyar nyelvből vették át és eredetileg hamar volt, majd abból torzult a sebes folyású patak neve. Ha ezt itthon kijelentjük, sokan kételkednek, nem tartják hitelesnek, hogy Moldvában számos magyar eredetű helynév található. Így az ő szájából talán elhisszük a letagadhatatlan tényt.
A kolostorlátogatások közben felkerestük Câmpulung Moldovenesc-en a Ion Grămadă etnográfiai múzeumot is. Sok érték, a hajdani helyi vidéki életben használt tárgyak, eszközök gyűjteménye, valamint jellegzetes bukovinai ruhák, szőttesek, népviseletek találhatók ott, de rendszertelenül összekeverve rengeteg nem odavaló régi lommal, kacattal, netán távoli országokból, sőt esetenként más kontinensekről származó holmival, ami már-már szinte ócskapiaci hangulatot idéz. Értékelendő a kezdeményezés, de kár, hogy a kivitelezés során nem tartották szem előtt, hogy mi az ami igazán egy bukovinai falumúzeumba való.
A Keleti-Kárpátok egy eldugott völgyében a hajdani Magyarország és ezen belül Erdély határán ma furcsa nevű falucska, Gura Haitii húzódik. Valamikor három határ, a magyar, a moldvai és az Osztrák Birodalom részeként a bukovinai érintkezett a térségben, de mára mindez már csak emlék. Azóta még a megyehatárokat is elköltöztették onnan, nyugat felé csúsztatva őket a Kelemen-havasok főgerincének impozáns bérceire. A valamikori határfalu fura román nevét hallva, lehet sokan nem fedezik fel benne a magyar néveredetet. A Kelemen-havasok egyik északi völgyében a Hajtó patak Feketesárosba torkollásánál épült az előbbi pataknévről elnevezett kis falu. A „Gura” név pedig magyarul torkolatot jelent, a település neve tehát Hajtótő, esetleg Hajtószáda lenne.
Bármilyen eldugott is e szűk völgyben meghúzódó szórványtelepülés, a festői környezetén kívül van még pár nevezetessége, ami turistavonzattal bír. Néhány évtizede történt, hogy kiadós esőzések nyomán egy – egyébként jelentéktelen környékbeli kis patak – megáradt vize lemosta a talajt a meredek lejtőn és hatalmas rovásfeliratos kőtömbök, ún. megalitok kerültek felszínre. Leszállították őket a faluba, majd tudósok is kiszálltak a helyszínre s az egyiket múzeumba vitték, de mindeddig hivatalosan semmi pontosat nem közöltek róluk. Megalapozott, logikus magyarázatot legalábbis nem arról, hogy ki, mikor és mit akart üzenni a kőbe vésett feliratokkal. Mindössze annyi valószínű, hogy többezer évesek lehetnek. Aki meg akarja tekinteni őket, megteheti Gura Haitii falu felső végén, a Hajtó-patak menti út elágazása közelében, a Megalitok múzeumában. A hivatalosnak tűnő név tulajdonképpen egy léckerítéses udvar előterében álló fedett, de nyílt fásszínben elhelyezett három kőtömböt takar.
A település másik nevezetessége a fölötte magasló gerincen látható Tizenkét Apostol sziklái (1775 méter), melyekhez az utóbbi években tanösvényt építettek ki.
Az említett hangzatos nevű sziklák a Kelemen-havasok hajdani óriáskráterében húzódó gerincvonulat vulkáni eredetű sziklaalakzatai. Hasonlóakat találunk ugyanazon gerinc északabbi csúcsa, a Lukács-csúcs (1770 méter) környékén, valamint a Tizenkét Apostol szikláitól délebbre is Vereskő sziklái (1705 méter) és Tamó sziklái (1862 méter) néven, valamint a kráterperem közelében a Tiha-csúcs (1799 méter) körül.
Túránkon a nemrégen kiépített tanösvényt követtük, melyek kék pontjelzései a Hajtó-patak mentén indulnak ki a faluból, majd egy útelágazás előtt jobbra letérve az útról egy hangulatos faragott kapun vezetnek át.
Belépve az erdőbe rövidesen egy pallón keresztezzük a Hajtó-patakot, aztán egy kis tisztáson a tanösvény információs táblái mellett haladunk el. Továbbmenve egy újabb pallón vezet át az ösvény, majd kis emelkedő után egy néhány évvel ezelőtti irtásos oldalon szintezünk. Miután az ösvény ismét fák közé ér egy balra kanyarodásánál figyelnünk kell, mivel a jelzések a jobboldali meredeken kaptatnak fel, ahol jelzőoszlopok is látszanak, míg el nem érünk egy talajutat. A talajúton jobbra emelkedünk tovább, majd utunk füves legelőkön kanyarog át több kerítést keresztezve.
Az utolsó kerítés után meredeken mászunk egy hosszú tisztáson, míg be nem érünk egy száraz fenyőerdőbe. Kapaszkodásunk addigi fáradalmait az ösvény mentén kihelyezett színes ismeretterjesztő táblák információin kívül bőven kárpótolja a havasi táj képe. Őszi napsütésben a fenyvesek mélyzöldjével éles kontrasztot képező legelők sárgálló füve s a távoli vidékek kéklő hegyei felejthetetlen látványt nyújtanak.
A sötét erdőben emelkedve már láthatunk néhány hatalmas sziklát, majd egyre alacsonyabb fenyők közt lépkedünk, aztán megjelennek a borókák is.
Mikor kiérünk a gerincre, a borókák fölött messzire elláthatunk és megcsodálhatjuk a Tizenkét Apostol sziklaalakzatait, tőlük jobbra a Lukács-csúcs szikláit,
valamint balra (délen) a gerincvonulat többi részét a Vereskővel és Tamótetővel, mögöttük pedig a Kelemen-havasok „U” alakú főgerincét, hatalmas csúcsaival.
Ezenkívül tiszta időben rálátásunk nyílik a Keleti-Kárpátok hegyeinek vonulatára a Radnai-havasokig, valamint távolabbi moldvai vidékekre.
Különleges dolog erdélyi szemmel északról, azaz Moldva felől szemlélni a Kelemen-havasokat, látni a csúcsok sorrendjét a tőlünk megszokotthoz képest fordítva, ráadásul innen a hajdani óriáskráter belsejéből nézve azok is látszanak, amik a Maros völgye felől kevésbé. Ezenkívül a Szent Mihály napi szép időben sok időt el lehet tölteni a sziklákon mászkálva
s a vidékben gyönyörködve, vagy csak egyszerűen pihenve a napsütésben, de sajnos hosszú az út Bukovinából hazáig, így igyekeznünk kellett vissza a falu végén várakozó autóbuszunkhoz.
A naplementét valahonnan a Borgói-hágóról szemlélhettük, majd sötétben utaztunk át Észak Erdélyen Marosvásárhelyig.
Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4