A tavaly a Kancsendzöngán életét vesztett Erőss Zsoltról elnevezett és emlékének szentelt teljesítménytúrát szervezett idén a Gyergyószentmiklósi EKE. A meghirdetett túrák útvonalai szép és érdekes helyeken vezetnek végig, melyeken annak idején Erőss Zsolt is előszeretettel barangolt.

            Mivel az utóbbi pár évben nem nagyon sikerült eljutnom Gyergyó és a Gyilkos-tó – Békás-szoros környékére, rendkívül érdekelt a lehetőség, hogy részt vegyek a különleges formáiról híres, látványosságokban bővelkedő, Gyergyói-havasokban és Hagymás-hegységben vezető túrán. A 20, a 30 és az 50 kilométeres távok közül a 30-ast láttam legmegfelelőbbnek arra, hogy egy kellemes élményekben bővelkedő kiránduláson kipróbáljam magam.

            Szombat reggel a Salamon Ernő Gimnázium előtt volt a teljesítménytúra ünnepi megnyitója, majd tömegrajt. A 30-as és 50-es (pontosabban 34 és 47 kilométeres) távokon résztvevőket egyszerre indították el. Kis sétálóutcán siettünk át, majd Szentmiklós főterét kereszteztük, aztán a Csíkszereda felé vezető műúton mentünk tovább. Hamarosan kék kereszttel jelzett talajútra tértünk, mely fokozatosan emelkedik délkelet felé. A rajtnál elszaladt egy jelentős, túrabotos csoport, ezeket most ha előretekintettünk szétszóródni láthattuk a Borzóka-tető irányába hosszan kaptató földúton. Keleten szépen magaslott előttünk a Gyergyói-havasok fenyves vonulata, mögöttünk pedig a Gyergyói-medence déli része bontakozik ki, közepén a várossal s a város felől igyekvő túratársak sorával.

            Az egyre meredekebbé váló kaptatón farmok, tanyák kerítései mellett másztunk, kereszteztük az Alsó-Visszafolyó patakát, majd egyre közelebb került hozzánk a Sípos-kő és Fekete-Rez vidéke. Viszonylag hamar elértünk a Borzóka-tetőn elhelyezett első ellenőrző ponthoz, ahol megtudtuk, hogy vagy hárman vannak előttünk a harmincasok közül. A folyamatos megfeszített emelkedő nem tűnt könnyűnek, ráadásul tudtam, hogy útvonalunk legmagasabb pontja következik, a Sípos-kő (1568 méter), ezért megkérdeztem:

–        Most jön a meredek?

–        Hát eddig mi volt? – kérdezték vissza a bírók.

Ez valamennyire megnyugtatott, mert ha az addiginál meredekebb nem következik, akkor van esélyem nagyobb időzés nélkül feljutni a Sípos-kőre. Aztán, hogy a Meggyes-tetőre (1504 méter) vezető kaptatón mi lesz, arra még nem akartam gondolni, de reméltem, addigra sikerül valamennyire fellélegeznem.

            Egyre szebb havasi tájon jártunk, a Sípos-kő ahogy fokozatosan feljutottunk rá, lassan már nem előttünk magaslott fenyegetően, hanem körülöttünk díszelgett teljes pompájában fenyveseivel, borókáival, virágaival, miközben rálátást engedett a Lok-patak völgyén túl emelkedő Fekete-Rezre, majd délen a Hagymás-hegység sziklavilágára.

A Sóvető-havason az Olt forrása felé haladva előttünk pompázott az egész gerincvonulat a Pongrác-tető környékétől a Ló-havason és a Cofronka szikláján át a Nagy-Hagymás vidékéig.

Felejthetetlen látvány így egyben, de szorongva gondoltam arra, hogy miután leereszkedem az Olt forrásához, a Kovács Péter hágóról fel kell majd oda másznom valahol. Addigi társaim az egyenes szakasz után következő ereszkedőn futásnak eredtek, mondván: lefele úgy spórolják az energiát. Szaporán lépegettem én is, ügyelve, hogy a sáros úton el ne csússzak s próbáltam élvezni a táj csendjét, békéjét, csodálni, hogy amíg a szem ellát hegyek, zölden vagy kopáran mutatkozó bércek, sziklák látszanak.

            Az Olt forrásnál lévő második ellenőrző pont után megkóstoltam az Olt forrás vizét, majd igyekeztem a Kovács Péter hágó túlsó oldalának emelkedője felé, ahol egy ideig kerítések mellett haladtam a piros kereszt jelzések mentén. Ezek a jelzések a Maros forrását kötik össze az Olt forrásán keresztül a főgerinc piros sávjelzésével a Meggyes-tető szomszédságában. Elhagytam egy kisebb csoportot, kik a lejtőn futottak el mellettem, majd utolértem társaimat is, akikkel a Sípos-kőig együtt jöttünk.

Eléggé meglepődtek, hogy szaladás nélkül is ott tartok, ahol ők. Kis szakaszon együtt haladtunk beszélgetve, majd az egyre közelebb, egyre impozánsabban magasló hegyvonulat egy kanyar után rendkívül meredek kaptató formájában közvetlen előttünk tornyosult. Számíthattunk rá, mégis mindenkit megtorpanásra késztetett. Volt, aki csak kifújta magát s nekigyűrközött, mások leültek enni. Megettem egy banánt s nekivágtam. Láttam, ahogy másznak előttem néhányan, de hamarosan meg kellett állnom pihenni. Azután párat léptem felfelé, de kifulladva ismét kénytelen voltam megállni, a tájat csodálni s fényképezni. Már nem is tudom, hányadszor indultam neki egy ilyen fotózás után, mikor végre kezdtem érezni, hogy az ösvény veszít meredekségéből. A Meggyes-tetőre érve a kimerítő kapaszkodás után eleinte a szintben haladó ösvényen sem bírtam sietni. A főgerinc piros sávjelzéses útján lassan kezdtem ismét belelendülni s jólesett a tudat, hogy az útvonal legmagasabb pontja és a legmeredekebb szakasza már mögöttem van.

            A Meggyes-tető kaptatója alaposan szétszedte az addigi társaságot, csupán egyetlen társam tartott ki mellettem. A többiek vagy előresiettek, vagy lemaradtak. A Pongrác-tetőn (1255 méter) elhelyezett harmadik ellenőrző pontnál tartottunk egy kis ebédszünetet – a szervezők által felkínált tea nagyon finom volt – majd az egyre sötétebben gomolygó felhőket látva továbbsiettünk. Tudtuk, nem úszhatjuk meg eső nélkül, de igyekeztünk, hogy minnél többet járjunk le túránkból, mire elered. Az előttünk levő Likas-nyakba (1425 méter) vezető kaptatón gondolkodtam, vajon milyen nehéz lehet. Reményre adott okot, hogy „nem olyan veszélyes”-nek írták le, mikor felőle érdeklődtem.

            A Nyerges-nyakban levő negyedik ellenőrző ponthoz csepergő esőben érkeztünk, aztán nemsokára kénytelenek voltunk felvenni az esőköpenyt. A bíróktól megtudtuk, hogy vagy ötön vannak előttünk a harmincas túrán. Ezek szerint az elől szaladók nagy része az ötvenest tapossa – gondoltam magamban – na, de még egy mászós szakasz előttünk van, ráér azután számítgálni, hessegettem el merész gondolataimat.

A Kis-Havas oldalában vezető széles talajútról hirtelen meredek erdei ösvényre tértünk, mely rövidesen kivezet a Likas-nyereg (nyak) havasi legelőjére. A délelőtti napsütéssel ellentétben teljesen más hangulata volt a Pongrác-tető után következő szakasznak, sötétkék felhők, csepergő, majd záporeső hatására. A Likasra feljutva az alábbhagyó zápor a körülöttünk gomolygó felhőjátékkal, helyenkénti napsütéssel, a közeli hegycsúcsok látványával különleges élmény volt.

Az ellenőrzőpontnál eltettem az esőköpenyt, vetettünk egy pillantást a Likas-kő (1675 méter) csúcsa irányába,

majd elkezdtük a harántolást a havas oldalában észak felé vezető ösvény kékkereszt jelzésein. Nemsokára erdőben lépegettünk a keskeny sáros ösvényen, ahol sok lassabban haladó résztvevőt értünk utol a húszas túráról. Miközben előzgetni próbáltuk őket a csúszós oldalon, utolért minket is egy társunk, aki aztán határozottan felszólította a túrázókat, hogy engedjék előre a gyorsabban haladókat. Onnan már hárman ereszkedtünk, s egy őzetetőnél elértük a Cohárd-patak völgyét. Eleinte erdőben haladtunk, majd az ösvény a patak kövein vezet vagy 200 méteren keresztül, aztán kényelmes szakasz következik a patak mentén. Itt míg a tájat fényképeztem, társam, akivel gyakorlatilag a starttól együtt jöttünk, előrelépett.

Utána igyekeztem, de sehogy sem sikerült utolérnem, közben másik társam, aki nemrég ért minket utol, tőlem maradt le. Ez van, végülis teljesítménytúrán vagyunk – gondoltam magamban – ahol senki sem köteles a másikat megvárni udvariasságból.

Az utolsó ellenőrző pont a Gyilkos-tó végében volt, ahonnan átmentem a hídon, felmásztam a tó kilátójához, majd onnan az ösvény leereszkedett a Békás-szorosba. Gyilkostó településre érve meglepődtem a jelzések vagy szalagozás hiányán. Előbb tétováztam, majd eszembe jutott az indulásnál kapott térkép, melynek segítségével rájöttem, merre kell legyen az érkezést jelző pannó. A 34 kilométeres túrát kevesebb mint 7 óra alatt jártam le s ezzel az eredménnyel ötödik lettem. Érkezésem után zuhogó eső eredt el, miközben a túra fáradalmaitól összeszorult gyomorral alig bírtam megenni gulyásadagomat.

Másnap gyönyörű, ellazító túránk volt a Békás-szorosból a Mária-kő (valamikor Oltár-kő, amíg egy múlt század elején készült térképen fel nem cserélték a nevüket) jelzetlen kilátóihoz. Ennek során alkalmunk volt megtapasztalni a szoros mélységét, megcsodálni páratlan szépségű sziklaalakzatait, majd körültekinteni ugyanazokra fentről a Mária-kőről is,

ahonnan beláthattuk nemcsak a Békás-szorost övező sziklavilágot, hanem a Kis-Békás-völgyét és szurdokát s az egész környező és távolabbi vidéket is.