Hírneves hegymászó legendás kijelentése arra a kérdésre, hogy miért akar felmászni a hegyre az volt, hogy „mert ott van”. Sajnos hajlamosak vagyunk hírességek szavait, szellemes vagy csupán annak tűnő kijelentéseit kritika nélkül fogadni és előszeretettel idézni. A fennebb említett választ ha csak kizárólag sportteljesítmény szempontjából szemléljük, talán rendben lenne, azonban nem derül ki belőle a természet szeretete, a hegy tisztelete, a hely látványosságai, a környék nevezetességei iránti kíváncsiság, nyitottság.
Mélyen bent a Mócvidék közepén, az Erdélyi Szigethegység központi részét képező Bihar-hegységet járva olyan különleges vízeséseket, víznyelőket, karsztforrásokat, barlangokat, zsombolyokat és bizarrabbnál bizarrabb sziklaalakzatokat találunk, amelyek kizárólag mészkőhegységekre jellemzőek és képesek elvonni figyelmünket számos környékbeli tetőről, magaslatról. Némelyiket sokkal többen ismerik, ha csupán hallomásból is, mint a föléje magasló hegyet.
Kétnapos kirándulásunk során a Bihar-hegység néhány feledhetetlen látványosságát kerestük fel, miközben megállapíthattuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy a környék helynevei – legalábbis azok nagy része – nem rólunk szólnak, nem magyar eredetűek. Ez még annak ellenére is feltűnő, hogy az utóbbi időben a turistalátványosságok közelében levő helynevek – mintegy az Erdélyben tapasztalható román tendenciát ellensúlyozandó – magyarításának lehetünk tanúi, olyan helyeken is, ahol azelőtt nem volt magyar név. Leírásomban igyekszem a hagyományos (XIX. századi) helyneveket használni, még akkor is, ha azok nem magyaros hangzásúak, ugyanakkor megpróbálom kihangsúlyozni a helyenként mégis feltűnő magyar eredetet.
Tordát elhagyva az Aranyos mentén zötyögött velünk felfele a busz. A völgy felső szakaszán – mely a történelmi Erdély nyugati határvidékét képezte – elterülő Felsőgirda (Gârda de Sus) volt utunk célpontja, pontosabban a hozzá tartozó tanyák közelében található néhány különleges barlang. Felsőgirda neve a XIX. században jelenik meg először írott dokumentumban és a román „garda”-ból származik, ami őrséget jelent. Ennek kapcsán elgondolkozhatunk azon, hogy vajon őrség felügyelete alatt állt volna Erdély nyugati határa a Habsburg uralom idején. Felsőgirdára érkezve betértünk a Száraz-Girda (újabban Szárazőr, Gârda Seacă) völgyébe, majd ebből jobbra, az Ördöngös-patak (Ordinkusa) menti útra. Ez utóbbi völgy hamarosan összeszűkül olyannyira, hogy a pataknak az úttal együtt alig marad pár méternyi hely a sziklafalak közt, egy pazar szurdokot, az Ördöngös-kőközt hozva létre, melynek mészkősziklái rengeteg üreget, lyukat és barlangot rejtenek.
A szurdok bejáratánál az északnyugati sziklafalon 20-30 méter magasságban egy sötét barlangnyílás, a Jánoskapu (Poarta lui Ionel) tűnik fel, mely bejárata mellett forrás fakad, hogy zúgókon és kisebb vízeséseken lejusson az Ördöngös-patakba. Átmentünk az Ördöngös hídján, majd tettünk egy sétát a jelentős denevérállománynak otthont adó barlang látogatható első termében. A barlangból kijövet végigsétáltunk az Ördöngös-kőköz legszűkebb szakaszán, ami annak, aki járt már a Békás-szorosban, oly benyomást kelthet, mintha a Békásnak egy kicsinyített, keskenyebb és kiépítetlen mását látja maga körül. Ráadásul ez a hasonmás meglehetősen elhagyatott, járatlan helyen található. Igen, az Ördöngös szurdokán, ahol a patak csupán egy keskeny átjárót vágott magának a mészkőben végigsétálhatunk anélkül, hogy emberrel találkoznánk.
Ahol ez a vadregényes szoros szélesedni kezd visszaültünk a buszba és felkanyarogtunk az Aranyosfői-karsztfennsíkra egy Gyecár (románul Ghețari) nevű tanyához, melyet újabban Jégbarlangnak neveznek magyarul. A román név egyébként gleccsert jelent és valószínűleg a közelben található – nem csupán a Bihar-hegység, hanem az ország egyik leghíresebb – jegesbarlangja, a Szkerisorai- vagyis újabb nevén Aranyosfői-jégbarlang (helyesen tulajdonképpen jegesbarlang) ihlethette. A tanyától tíz perc alatt könnyedén felsétáltunk az 1165 méter tengerszint feletti magasságban található bejáratig, aztán következhetett a vezetett látogatás. A környékbeliek által nagyon régóta ismert barlang első leírását és térképét Adolf Schmidl készítette 1863-ban. Románia egyik legnagyobb jegesbarlangja tulajdonképpen egy 48 méter mély és mintegy 50 méter széles zsombollyal kezdődik, melyen ma korláttal ellátott fémlépcsőkön kanyaroghatunk le. Ez lényegesen megkönnyíti a lejárást ahhoz képest, hogy még nem is olyan régen csupán csúszós falétrák álltak itt.
A zsomboly alján ilyenkor jeges hó fogad, majd beléphetünk a többezer éves barlang első termébe, ahol fémhidakról szemlélhetjük a lábaink alatti – meleg és esős időszakban főleg a bejárat közelében vizes – jeget, a körülöttünk álló, mesevilágot idéző jégoszlopokat, valamint tavasszal a mennyezetet díszítő jégcsapokat. A jégcsapok nyáron lassan eltűnnek, elolvadnak, hogy ismét csak tavaszra, – mikor a kinti lég annyira felmelegedik, hogy az olvadékvíz már át tud szivárogni a repedéseken, de a barlang hideg levegőjében újból megfagy – jelenjenek meg újra. A barlangbejárat jegét fedő víz a tavaszi esők következménye és ősszel, amikor ismét fagypont alá süllyed a hőmérséklet, friss jég képződik belőle, hogy a barlang jégutánpótlását biztosítsa. A barlang legnagyobb mélysége 105 méter, s a lent található jég korát több ezer évesre becsülték.
A Szkerisorai-jegesbarlangból kijövet a kék háromszöggel jelzett ösvényen indultunk tovább, mely az Aranyosfői-karsztfennsík erdőkkel, füves tisztásokkal borított vidékét keresztezi, néhol nyári szállásokat és elnéptelenedő tanyákat érintve. A színpompás virágoktól illatozó mezőkön haladva rálátásunk nyílik a Bihar-hegység gerincének déli részére, ennek legmagasabb csúcsával, a Nagy-Biharral (1849 méter), de a karsztvidék számos völgyét és magaslatát is láthatjuk, s ez a kép kiegészülve az errefelé található szétszórt tanyák csendéletével egy különleges, kimondottan e vidékre jellemző összképet alkot. A Száraz-Girda völgyéhez érve az ösvény meredeken lejt, aztán a hídon átkelve folyásiránnyal szemben folytattuk utunkat észak felé egy Kőház (Casa de Piatră) nevű tanya környékén található három barlanghoz. A tanyát elhagyva a Kis-Girda (Gârdișoara, magyarul újabban Kisőr) völgyén indultunk el következő célpontunk, a Vértopi-jegesbarlang felé. A völgy keleti oldalán, a tanya fölötti magaslaton szép, erdős környezetben, nagyjából 1200 méter tengerszint feletti magasságban található az 1955-ben felfedezett és két év múlva lezárt barlang. Ahogy a Szkerisorai, úgy ez is csak vezetővel látogatható, de az előbbivel ellentétben itt nincs világítás, ezért ide elemlámpa szükséges. A széles barlangbejáraton belépve előbb kőtörmeléken ereszkedünk, majd egy átfolyó patakot keresztezünk, aztán egy másik patak mentén, csúszós-jeges terepen kapaszkodunk felfele a barlang három látogatható termébe. Ezekben számos különböző méretű és formájú cseppkövet láthatunk. Vezetőnk itt talált, neandervölgyi ősembertől származó lábnyomokat is emleget, de ezeket a barlangban nem láthatjuk, viszont egyik állítólag Kolozsváron a múzeumban megtekinthető.
A Vértopi-jegesbarlangból kijövet elmentünk egy közeli kilátóhelyhez. Mielőtt odaértünk volna az elől haladók megtorpantak, s mint kiderült, egy vipera volt az ösvényen. A kígyó veszélyeztetve érezhette magát, mert hamarosan félrevonult, így kiléphettünk a sziklára és megtekinthettük az alattunk elterülő tájat, mely olyan volt, mintha páholyból szemléltük volna Kőház tanyát és környezetét, a tőle déli irányban folytatódó Száraz-Girda völgyével. Igazi, forgalmas útvonalaktól távol eső, csendes vad vidék ez.
A kilátótól a már ismert ösvényen visszaereszkedtünk a Kis-Girda völgyébe és felkerestük a Kis-Kojba barlangot. Mélyen lent a patakvölgyben található a bejárati nyílása, amelyen a Kis-Girda vize eltűnik a szemeink elől, hogy aztán egy hosszú és bonyolult barlangrendszeren keresztüljutva a Tauz karsztforrásnál törjön ismét a felszínre. Mivel e barlangba csak száraz időszakban lehet belépni anélkül, hogy vízben gázolnánk, ez alkalommal a barlanglátogatás elmaradt és átmentünk a völgyben kissé lennebb található Nagy-Kojba barlanghoz. Ez utóbbi a Bihar-hegység egyik legszélesebb bejárattal rendelkező barlangja, nyílása 74 méter széles és 47 méter magas. Magas vízállás esetén a Kis-Girda vizének egy része ezen a barlangon folyik át, valahol a mélyben csatlakozva a Kis-Kojbán átfolyó vizhez. A Nagy-Kojba barlangban egyébként egy kis befolyó patakot találtunk, amely átjutva az első nagy termen keskeny járatokon folytatja útját. Csapatunk néhány tagja megfelelő öltözetben mélyebben bemerészkedett a Nagy-Kojba járataiba, egy közelibb képet nyerve e különleges földalatti világról.
Érdekes, hogy a völgy felső része a Kis-Girda nevet viseli, aztán miután ez a patak a barlangokban eltűnik már Száraz-Girda völgyének hívják, amelyben lennebb, az azonos nevű patak jelenik meg, összegyűjtve és levezetve a környék vizeit az Aranyosba. A Száraz-Girda, nevével ellentétben egyáltalán nem száraz, sőt a vidék egyik legnagyobb vízhozamát biztosítja. A Kis-Girda mután kilométereken át földalatti járatokon folytatja útját, a Tauz-karsztforrásnál (románul Tăuz) vagy más néven vízkeletnél tör ismét felszínre. A festőien szép, erdővel övezett sziklás környezetben található karsztforrás neve eredetileg valószínűleg egyszerűen csak Tó volt, mivel forrástónak nézhették és ez került át torzulva a román nyelvbe, amit újabban Tőz formában magyarítanak vissza. Egészen rendkívüli, 87 méteres mélységével az ország egyik legmélyebb vízkelete.
A Száraz-Girda völgyének alsó részén, a Felsőgirda községhez tartozó Dobrest (Dobrești) faluban éjszakáztunk. Második nap túránk kiindulópontja a Vértop-hágó (Bihar-hágó, 1140 méter) volt, mely mindamellett, hogy vízválasztó – a nyugati oldalán a Fekete-Körösbe igyekeznek a patakok, míg Erdély felől, keleten az Aranyos gyűjti össze őket – a Bihar-hegység középső részének mészkőplatóját is elválasztja a déli rész kristályospala láncolatától. Ez utóbbi hegyláncot terveztük végigjárni aznap egészen a hegység legmagasabb pontjáig, a Nagy-Bihar (Curcubăta Mare, 1849 méter) csúcsig. A sípályák mellől kezdődő „Ferdinánd” nevű erdei úton indultunk el, amelynek kényelmes emelkedője után egy meglehetősen meredek köves erdei ösvényen kapaszkodtunk tovább. Eleinte csak a fenyők fokozatosan csökkenő méretét szemlélhettük s az ilyenkor nyíló virágokat, később a fenyves felett egyre szélesebb kilátásunk nyílt a környező vidékre.
Láthattuk a Bakhát-tetőt a Rozsda-szakadékkal, nyugatabbra a Fekete-kövek szikláit, alattuk az észak felé siető Fekete-Körös völgyét északnyugaton, aztán tőlünk északra a Bihar karsztvidéke is kibontakozott előttünk, végül a Zengőkő (1658 méter) borókás magaslatáról az egész Bihar-hegységet az északi láthatár alatt feltűnő Vigyázótól (Vlegyásza vagy régebben Kalota-havas, 1836 méter) a délen magasló Nagy-Biharig. Ezen kívül, az Erdélyi-szigethegység Bihar-hegységet övező magaslatait is szemlélhettük, amint felsejlettek a párás légben.
A hely visszhangosságáról elnevezett Zengőkőn tartottunk egy pihenőt, majd csapatunk kettévált. Nagyobbik része egy szép gerinctúrát választott, mely a Bihar-nyerget keresztezve az északi oldalán még hófoltokkal tarkított Nagy-Bihar tetőre vezetett. Ennek hatalmas tévétornyát körbejárva a vidék legmagasabb pontján állva egy felejthetetlen képet nyerhetett az Erdélyi-szigethegységről. Műút, s ezáltal emberi civilizáció közelíti meg e távoli magaslatot, de így sajnos nem kevés szemét is kerül fel oda, ami befolyással bír a turistában kialakuló összképre és hangulatra.
Csapatunk másik része a Zengőkőről visszaereszkedett a Vértop-nyeregbe és egy érdekes túrát tett a hangzatos nevű Rozsda-szakadékhoz (1412 méter). Ehhez a Vértop-hágó nyugati oldalán tér le az ösvény a műútról észak-nyugat felé. Miután keresztezi a patakot, annak zúgói mentén folytatódik meredeken felfele, mindvégig erdőben. Mikor kijutunk a tisztásra, fent vagyunk a nyeregben, ahonnan letekintve meghökkentő látvány tárul elénk. Mintha kettévált volna a hegy, akár egy népmesében. Tulajdonképpen a mészkőre lerakódott vörös homokkő réteg erőteljes eróziójának következményét láthatjuk lábaink előtt, melynek következtében rendkívül meredek, kanyonszerű völgy alakult ki a hegyben, ami úgy néz ki mint egy hatalmas seb a természetben.
Sajnos ez egy elenyésző kivétel, mert a legtöbb sebet a természetben nem az erózió okozza, hanem az emberi tevékenység és abban az esetben már a turistáknak egyáltalán nem esik jól felkeresni azt és megpihenni mellette.
