Valahol a Kárpátok zord bércei alatt, a havasok között, a Kárpát-medence peremén, Moldván innen, még a történelmi Erdély területén, de már szinte azon túl van a patakok országa, a csángók világa, a Gyimesi csángóké. Lakóit a világ magyarsága csángóknak tartja, bár ők magukat székelyeknek. Különös és különleges világ ez - a Kárpát-medence, Erdély, de a Székelyföld többi részéhez képest is. Igazi „csemege” néprajzi, népművészeti szempontból, ahol még őrzik a hagyományokat, ősi szokásokat. Sokakban különleges és egyedi emlékként él, de talán még többen nosztalgiával emlegetik a Gyimesek vidékét. A térség főleg a XVIII. század folyamán, az 1764-es Madéfalvi-veszedelmet követően népesült be. Lakóinak zöme a Tatros menti főútvonal két oldalán a mellékpatakok völgyeiben húzta meg magát a Habsburg abszolutizmus túlkapásai elől. Ez a térség nem bővelkedik több évszázados történelmi műemlékekben, viszont a vérzivataros XX. század eseményeihez fűződő számos történelmi emlékhelye van.

A Gyimesek és a csíki falvak egykori közbirtokossági területein kialakult többi tanya a Kárpátok vízválasztó gerincén túl, főleg a Tatros és Békás (Háromkút) folyók vízgyűjtőjéhez tartozó völgyekben jött létre. Ezek közül a legnagyobbak az úgynevezett „Gyimesek”, vagyis Felsőlok, Középlok és Bükk falurészeikkel a Tatros (eredetileg valószínűleg Tatáros) és közvetlen mellékpatakai mentén. A Gyimesi-hágón, vagy földrajzi nevén Fügés-tetőn keresztezi az út a Csíki-havasok gerincét, mielőtt eljut a kaszálók és patakvölgyek különleges világába, de az egykori átjáró Szépvízről a Pogány-havason vezetett keresztül, ahonnan a Szép-havason át a Ciherek-patakánál ért le a Tatroshoz. Véletlen egybeesés lenne, hogy a legenda szerint Szent László pont ezen a helyen, a Pogány-havason át űzte ki annak idején az országból a kunokat? Erre a szkeptikusok azt válaszolhatnák, hogy nincs rá semmilyen bizonyíték, csak a legenda... Ha belegondolunk, számos, a kötelező tantervben szereplő történelmi eseményre sincs, csupán a fent említettnél jóval újabb, a keleteurópai népek nemzeti öntudatra ébredése után íródott, „modern legenda”. Ennek eredete legalább a történelem ködébe vész, történelmi hagyományainkon alapszik, a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján igaz lehet és Erdély középkori védőszentjéről szól, akit itt egykor mindenki tisztelt, nemzetiségtől és felekezettől függetlenül. A Csíki-havasok gerincének és völgyek fölé magasló, többnyire kaszálókkal borított meredek hegylábainak van egy sajátos jellege és hangulata, amely a havasi nyári szállásokkal és a völgyek szétszórt tanyáival kiegészülve egyedi látványban gyönyörködteti a látogatót. Ráadásul a többnyire nyílt, füves térségnek köszönhetően a hegység magaslatairól távoli vidékekig, hegyekig elláthatunk.

Gyimesfelsőlok, Ugrapataka és Görbepatak falurészek

A Csíkszéki EKE által szervezett Vándortábor gazdag kínálatának három túráján keresztül, amelyek során más-más oldalát ismerhetjük meg a Gyimesek vidékének, s amelyek jellegükben és tematikájukban is különböznek egymástól, egy minél teljesebb képet reméltem nyerni és igyekszem nyújtani e rendkívül színes világról. Az első Gyimesközéplok legnagyobb falurészéről, Hidegségről indul és célpontja a Csíki-havasok északi részét képező Naskalat tömbje, amely a hatalmas ívet leíró Tatrost északról határolja, s amelynek hegylábai közül gyors hegyi patakok zúgnak ki a vizüket összegyűjtő folyóba. A Csíki-havasok jelentős része, ahogy általában a Kárpátok vonulatának külső íve, homokkő, azonban a Naskalatot, a Hagymás-hegység folytatásaként tengerfenéken leülepedett mészkő alkotja. A Terkő-nyereg számít választó vonalnak a két hegység közt, de – ahogy híresebb szomszédjánál – a mészkőhegységekre jellemző páratlan formakincs fellelhető ezen a távolról hatalmas tömbnek tűnő gyephavason is.

Jókora tömeg, százhetvenöt személy jelentkezett erre a túrára, akiket négy nagy busszal szállítottak ki Hidegségre, a Jávárdi-patak szádához. Kánikulában és zavartalan napsütésben indultunk el a Jávárdi völgyét követő, piros kereszttel jelzett széles kövezett úton, mely a Terkő-mezőn keresztül Balánbányára vezet. Hátrapillantva hosszan elnyúló csapatunk látszik, amely mintegy véget nem érő áradat vonul felfelé. Mintha a Sebő Ödönék második világháború végi, rosszemlékű menekülését idézné az orosz bekerítés elől. Menetük szintén véget nem érő emberáradat benyomását keltette a szerzőben. Csakhogy ők éjjel, sötétben mentek át a Naskalaton, nappal ugyanis az ellenséges repülők célpontjaként esélyük sem lett volna átjutni, és néhány völggyel lennebb, a Kovás-pataka mentén igyekeztek fel a Naskalatra, célállomásuk ugyanis Csíkszentdomokos volt. Mi ehhez képest vidáman, beszélgetve megyünk, de túravezetőnk hamarosan lassítja a menetet, mondva, hogy hátul nem tudják tartani a lépést, túlontúl leszakadoznak. Közben az útmenti mészköves geológiai sziklaalakzatokat, majd a Jávárdi-vízesést csodáljuk. Ez utóbbit az elmondás szerint a tavaly egy kiadós esőzés megrongálta. Lehet, de ebben a melegben így is csábító volt bebújni mögéje vagy alája, viszont ezúttal ilyesmire természetesen nem volt lehetőség, nem tartóztathattuk fel a menetet.

A Jávárdi-vízesés

Lassan kapaszkodunk tovább, majd túravezetőnk betérít a Jávárdi-patak szurdokvölgyébe. Jelzéseink az úton folytatódnak tovább és oda fogunk visszacsatlakozni,  de teszünk egy kitérőt a patak mészkőfalak közé ékelődött keskeny medrén felfelé. Igazi, hamisítatlan karsztvidéken járunk, van itt üreg, hasadék, vízlépcső, víz alakította üstszerű meder, minden. Viszont az egész igen vadnak bizonyul a magas vízállás miatt, ezért visszafordítják a menetet. Az elől haladók, akik a legnehezebb szakaszon átvergődtek még végigmennek a szurdokon, de a csapat zömét átvezetik a kevésbé látványos, de biztonságos erdei útra. Miután újra találkozik a csapat két része, folytatjuk túránkat és hamarosan kiérünk a fenyvesből a Terkő-mezőre.

Az Öcsém-tető és Fekete-Hagymás látképe a Terkő-mezőről

Itt a Hagymás-hegységből átvezető piros sáv jelzésen déli irányban haladva elérjük a Dánfalvi Naskalat-mezejét, ahol az esztena hatalmas kutyáinak csaholása fogad. Nyomukban előkerül a juhász, elcsendesíti a kisebb seregre való ebet, majd esztenalátogatás és sajtkóstolás következik. A nyílt füves terület magasabb fekvésű pontjairól feledhetetlen panorámaként tárul elénk a környező vidék, de csak csoportosan és hirtelen mozdulatok nélkül mozoghattunk, ugyanis a mindvégig éber kutyafalka meglehetősen ingerlékenynek bizonyul, mindegyre támadásra indul a tömegtől távolodni próbáló társaink ellen. Elköszönünk a juhásztól, elhaladunk a Dánfalvi Naskalat nyugati hegyvállán és felmegyünk a Csíki-havasok egyik legmagasabb pontjára, az 1553 méter magas Naskalat csúcsára (másik a Saj-havas, szintén 1553 méterrel). Csúcsnak szeretjük nevezni a különböző hegyek legmagasabb pontjait, de ez is, ahogy számos másik, bizony tető, vagyis nem magaslik ki markánsan környezetéből, mindössze a hegytömb legmagasabb pontja. Ahogy a Csiki-havasok nagy része, a Naskalat is jórészt nyílt füves terület, ahonnan tiszta időben messzi elláthatunk bármilyen irányban, így kitárulnak előttünk a Csiki-havasok magaslatai, valamint a Csíki-medence, a Csomád-hegység, a Hargita, Görgényi-havasok, Gyergyói-havasok, Hagymás-hegység, Tarkő-hegység, Csalhó, Nemere és Bodoki-hegység. Túravezetőnk türelmesen, nagyon pontosan és részletekbe menő aprólékossággal mutogatja a látnivalókat a délutáni napsütésben, de ekkora tömegnek nincs ahogy mindezt átadni, ezért sokan nem követik ismertetőjét, nem sikerül azonosítaniuk a hallottakat, így hát elindulnak lassan a gerincút piros sávjai mentén a Szalamás-tető irányába.

A Naskalat 1553 meterével az egyik legmagasabb a Csíki-havasokból

Ott, a hatalmas kereszt alatt elkészítjük a csoportképeket, majd irány a turistautak csomópontjaként szolgáló Kondra-kereszt. Ezt, a kiterjedt füves térségben jó tájékozódópontként szolgáló keresztet a legenda szerint egy birtokvita áldozatának emlékére állították. Mellette vezetőink kisebb történelemórát tartanak, elmondják a hely jelentőségét, a második világháborúban betöltött szerepét, hogy a Gyimesekben helyt álló alakulatok ide menekültek fel a Hidegségből és innen mentek tovább az éj leple alatt, hogy Csíkszentdomokosnál csatlakozhassanak a szovjet csapatok elől visszavonuló egységekhez.

Túránk további részén a 32-es határvadászok Sebő Ödön által leírt menekülésének útvonalán, a Kovás-patak menti, erdős-bozótos völgy keskeny, köves és meredek ösvényén ereszkedtünk vissza Hidegségre.

Másnapi túránkon az úgynevezett „ezeréves” határ egy szakaszát jártuk végig, némi megmaradt határjeleket – oszlopok talapzatát, kőhalmok maradványait – keresve fel az egykori Magyarcsügés és a gyimesbükki Kontumáci kápolna között. Miért van idézőjelben a történelmi határ ezeréves jelzője? Elsősorban mert tulajdonképpen nem ezeréves. Az Árpád-korban, s az azt követő évszázadok során határmenti gyepűről, afféle ütközőövezetről beszélhetünk, ami a közbirtokosságok kialakulásával fokozatosan keskenyedett, a környező hatalmi viszonyok alakulása szerint változott az évszázadok folyamán, ide-oda csatolgattak belőle Moldva és Erdély között. Az első katonai felmérést a Habsburg birodalom végezte Mária Terézia, valamint fia, a „kalapos” király, II. József idején, 1763-1787 között. A ma még fellelhető kevés határjelet az 1883-84-es határbejárás után, egy 1887-es Bécsben tartott nemzetközi egyezmény szerint állították és egészítették ki a XX. század elején.

Buszunk az egykori magyar határon, Magyarcsügés alsó végén tett le. A valamikor csángó településen, melynek helységnévtábláján mindössze annyi szerepel, hogy Cădăreşti, már alig néhányan beszélnek magyarul, lakóinak zöme románnak vallja magát. Itt is, ahogy a legtöbb Bákó megyei faluban, ahol a tanítás kizárólag románul zajlik, baj van a nemzeti öntudattal. Még annak ellenére is, hogy ez nem moldvai csángó település, csak a múlt századi, 1968-as megyésítéskor került át Bákóhoz. Ráadásul, a kiöregedő faluban több házat nyaralónak, hétvégi háznak vásároltak és vásárolnak fel idegenek, akik már semmilyen hagyományt nem örökítenek tovább.

Előbb egy kerítés tövében alig észrevehető egykori határoszlop (a 72-es számú) talapzatát tekintjük meg, melyről magát az oszlopot – felsőbb utasításra – valószínűleg a múlt század 70-es éveiben fűrészelték le. Ezután az út jobb (északi) oldalán, a helységnévtábla előtt bemegyünk egy kaszálóra és sorban, egymás nyomán lépkedve, hogy a térdig érő füvet le ne tapossuk elindulunk egy fenyősor mellett a Vojka-tetőre vezető meredek emelkedőn. Majd negyvenöt fokos a kaptató, nem csoda hát, hogy a társaság hamarosan kifullad. Túravezetőnk megállítja a menetet és a fenyők alatt, pont a kerítés tövében egy mohával s fenyőtűvel belepett, alig észrevehető határhalmot mutat. Rövid szusszanó után kapaszkodunk tovább, de a hegyoldal dőlésszöge továbbra is ugyanaz, így – főleg, hogy legtöbben már második napi túrájukat járják – hamarosan ismét pihenőt igénylünk. Ahol a kerítés véget ér egy másik határoszlop alapját tekinthetjük meg, aztán lépegetünk tovább felfelé a fenyősor alatt az egyre inkább talajúttá szélesedő ösvényen. A hegy meredeksége mérséklődik, majd felérünk a Vojka-havas tetejére. Annak idején itt is határoszlop állt, azonban ennek is, hasonlóan az eddigiekhez hűlt helyét találjuk. Az 1308 méter magas tetőről messzire elláthatunk bármelyik irányba a kiterjedt legelők felett. Többek közt utunk folytatását is szemrevételezhetjük a környék egyik kimagasló pontjáig, az Apa-havas 1331 méteres csúcsáig. Árnyék nem nagyon lenne, ezért az előbbi napi kánikulai meleg után, amikor majd megsültünk az erős napsütésben, rendkívül jól esik a felhős, de esőmentes idő.

A Vojka-tetőn (1308 méter) egykor országhatár húzódott

Az egykori határ nem a gerincet követte a Vojkáról az Apa-havasig, hanem az erdős-bozótos hegylábakon harántolt, mivel azonban a kettő között nem leltek határjeleket a keresések nyomán, mi a kényelmes gerincutat követjük az Apa-havason álló hatalmas keresztig. Az Apa-havasra szinte egyszerre érünk fel egy másik túra résztvevőivel, ami kitörő örömöt és kölcsönös üdvözléseket eredményez, majd egy közös csoportképet készítünk a csúcs keleti oldalán lévő egykori lövészárok maradványa fölött. Amilyen meglepetésszerűen futottunk össze, éppolyan hirtelen szét is válnak útjaink, mindenki halad saját túravezetője után tovább. Előbb Palánka felé ereszkedünk egy keveset, ahol egy újjáépített határhalmot, egy másik, szétvert halom töredékét és az egykori 67-es határoszlop alapját tekintjük meg. Ezután visszafordulunk, elhaladunk az Apa-havas északkeleti felén, majd erdőben folytatjuk utunkat az Égett-mezőig, aminek a szélén megtekinthetjük a 65-ös határoszlop alapját. Az Égett-mezőről szintén erdőben haladunk tovább a Pipás-, vagy Papoj-sarkáig, ahol egy magaslaton a 64-es oszlop állt valamikor.

Mielőtt megkezdenénk ereszkedésünket az Áldomás-tető felé vezető piros háromszöggel jelölt talajúton, letelepszünk és elfogyasztjuk szendvicseinket. Puha, füves erdei úton folytattuk túránkat, majd a már említett Áldomás-tetőn elmegyünk az egykori határ 63-as oszlopának alapjához. Már előre tudjuk milyen látványra számíthatunk az egykori fémoszlopok után maradt talapzatoknál, ugyanis – parancsra – hasonlóképpen volt lefűrészelve mindenik. Amiért viszont mindenképp érdemes kimászni az Áldomás-tetőre, az az innen elénk táruló kilátás, ugyanis a meredek hegyoldalak fölött lelátunk a Tatros völgyén füzérszerűen sorjázó településekre, különösképpen az egykor a határ román oldalán lévő Palánkára és Románcsügésre. A látványban gyönyörködve nem csodálkozhatunk azon, hogy régi lövészárkokat, figyelőállásokat és egykori hadi ösvényeket találunk ezen és a környék számos más hasonlóan kitett magaslatán.

Meredeken lejtő, igazi térdpróbáló erdei úton ereszkedünk tovább, amely - akárcsak az előbbi napi túránk hasonló szakasza - egykor honvédek által használt úttá, igazi hadiúttá vált, csak ennek a védelemben volt szerepe, annak pedig a menekülés során. Amint közeledünk a Tatroshoz, fokozatosan növekvő méretű makettként bontakoznak ki a völgy jellegzetesen szétszórt építésű házai gazdasági épületeikkel, kerítésekkel s a fölöttük elnyúló kaszálók. Lefelé menet elhaladunk két határhalom mellett, majd megérkezünk a Bethlen Gábor idejében épült, Rákóczi-vár néven ismert egykori erőd romjához. Ez a romos épület a Gyimesek legrégibb történelmi műemléke. Alatta a XIX. századi egykori vámház, a Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30-as számú őrháza áll, szépen felújítva, benne vasúttörténeti múzeum működik. A ház előtt magyar királyi koronát mintázó határhalom látható. Néhányan meglátogatnánk, amíg a hátul jövők ideérnek, de bentről ránk szól egy hang, hogy „már zárva vagyunk!”. Így jobb híján a szemközti parkoló vendéglátó egységei és kirakóvására előtt várunk buszunkra és társainkra.

Gyimesbükk látképe a Rákóczi várból

Harmadnap egy könnyű és érdekes túrán vehettünk rész, amelynek során buszokkal áthoztak a Szépvízi-víztározóhoz, ahonnan a Szénás-útnak nevezett, újonnan aszfaltozott útvonalon katonai terepjáróval felvittek a Motorsirülőhöz. Ez egy első világháború során kiépített, betonkorláttal biztosított kiszélesedő lapos hely a Csíki-havasok gerincén, ahol a harckocsik megfordulhattak. Ma jó kilátóhely, főleg nyugati és déli irányban szemlélődhetünk, láthatjuk a Csomádot, az Olt Tusnádi-szorosát, a Hargitát és folytatásaként a Görgényi-havasokat. Páramentes tiszta időben messzebbre is elláthatnák, ezúttal azonban a Csicsói-Hargita antennái is csak alig sejthetők. Amint a mögöttünk levő kis magaslat mögül kilépünk és elindulunk a Szénás-út Kostelekre vezető folytatásán, előttünk magaslik a Csíki-havasok egyik látványos, második világháborús eseményekről tanúskodó csúcsa, a Szellő-tető (1494 méter). Hamarosan letérünk a Kosteleket Szépvízzel összekötő nyári útvonalról, amely a Péterhavas-patak völgyén lejteni kezd és a piros sáv jelzések mentén felkapaszkodunk a Szellőre. A hegy néveredetének egyik magyarázata az ebben a magasságban szinte állandóan fújó, hideg, téli időszakban rendkívül kellemetlenül metsző keleti szél. A tető alatt hegyimentőkunyhó áll, fent pedig kopjafa és kereszt. A Szellő-tető, a környék egyik legmagasabb csúcsaként kitűnő kilátóhely, s mint szinte minden hasonló környékbeli magaslat, a második világháború folyamán hadszíntérré vált. Annak idején a Tatros völgyét, ahogy a legtöbb jelentősebb átjárót megerősítették a német és magyar csapatok. Ezt valószínűleg kiszimatolhatták a szovjetek, mert a főbb útvonalakat mellőzve az Úz völgyébe törtek be 1944 szeptemberében, ahonnan a Szellő-tetőn keresztül igyekeztek a Gyimesi völgyzár hátába kerülni. Ezen a magaslaton a 34-es Székely Határvadász Zászlóalj igyekezett feltartóztatni a betörő ellenséget, az összecsapások számtalan áldozattal jártak a front mindkét oldalán.

A Szellő-tető (1494 méter)

Utunk következő szakaszán, kelet-délkelet felé térve a gerincútról a Borjas-bérc irányába számos egykori lövészárok és figyelőállás maradványát fedezhetjük fel Kostelek és a Csobányos völgy közötti gerincen. A bércen vezető piros kereszt jelzésekről balra térünk, s az úgynevezett Negyedfélmegye-havasán keresztül egy jelzetlen pásztorösvényen leereszkedünk a Vrencsán-patak völgyének erdei útjára. A köves úton koradélutáni hőségben és napsütésben érünk be az egyik legeldugottabb csángó faluba, Kostelekre. A völgyek mentén meglehetősen szétterülő településen előbb az 1946-ban felszentelt katolikus templomot látogatjuk meg, majd átmegyünk a helyi Magyar Házba, ahol Vaszi Levente, helyi tanító és népdalénekes vendégei vagyunk. Az egykori istállóból átalakított épület közösségi házként szolgál a faluban, különböző rendezvényeket tartanak itt, ezen kívül pedig a fakultatív magyar nyelvű oktatás helyszíne, valamint a helyi néptánccsoport is ebben szokott próbálni.

Terített asztallal vártak és mire helyet foglaltunk szolgálták a helyiek hagyományos ételét, a túróspuliszkát. Ezután pánkóval kínáltak, majd Vaszi Levente elmeséli a település történetét. Megtudjuk, hogy a Madéfalvi-veszedelem után benépesülő völgy lakói főleg csíki falvakból és Székelyföld más részeiből származtak. Ezt követően számos törvénnyel összekülönbözött bujdosó költözött ide Moldvából és Erdélyből. A falu Szépvíz közbirtokossági területén létesült és Szépvízhez is tartozott az 1968-as megyésítésig, amikor Bákó megyéhez csatolták. Az oktatás hivatalosan román nyelven zajlik, a délutáni magyar nyelvű tanítás Vaszi Leventének és nejének köszönhető. Ugyanő tanít népzenét és néptáncot is a gyerekeknek és fiataloknak. Sajnos, tevékenységét a községközpontban, Ágason a román hivatalosságok nem nézik jó szemmel. Kostelek, a legtöbb környékbeli faluval ellentétben nem a Jászvásári (Iaşi), hanem a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez tartozik, így hát itt, a moldvai falvaktól eltérően magyarul miséznek. Hivatalosan kizárólag román oktatás és mise van a legtöbb moldvai, vagy moldvai megyéhez csatolt egykori erdélyi csángó településen, csoda hát, hogy veszélybe került, kerül a nemzeti öntudat? Kosteleknek kompakt magyar lakosságával, magyar nyelvű egyházi szertartásával és főleg néhány erőt és energiát a közösség javára nem sajnáló értelmiségivel van szerencséje. Rossz belegondolni, hogy mindez elveszhet, ha nem akad követőjük...

Végül vendéglátónk népdalokat énekelt, csak úgy zengett hangjától a hatalmas terem, majd a gyimesi csángók népi hangszerén, gardonyon zenélt. Bármennyire jól esett a fogadtatás, mennünk kellett, mert még egy hegy előttünk állt Magyarcsügés alsó végében várakozó autóbuszunkig. Kostelek köves főutcáján folytatjuk túránkat a délutáni tűző napsütésben, míg elérünk a Gyepece-patak Szulcába torkollásának közelébe, a Ruppert Mayer emlékműig. A jezsuita szerzetes, tábori lelkész az első világháború idején itt, a kosteleki fronton sérült meg, majd bal lábát amputálni kellett. Ezt követően a „falábú apostol” további műtétekre szorult és ez lett a végzete is. 1987-ben II. János Pál pápa Münchenben boldoggá avatta, sírja azóta zarándokhellyé vált.

Az emlékműtől keskeny erdei úton menetelünk tovább Gyepece tanyavilágán keresztül. Gyepece felső végében az út szerpentinezni kezd és feljutunk a Kerekbükk gerincére, ahonnan elénk tárul előző napi utunk kiindulópontja, Magyarcsügés s a szemközti Vojka-tető meredek oldala. Letérünk a kövezett útról és egy fenyők alatt vezető erdei ösvényen a falu alsó végébe igyekszünk. Akik nem jártak még Magyarcsügésen, azoknak lehetőségük nyílt megtekinteni a falu végén az egykori határoszlop talapzatát.

Magyarcsügés

A történelmi magyar határ moldvai megyékhez csatolt településein járva elgondolkodtató a csángó közösségek identitásának sorvadása. Ideális esetben a nemzeti öntudat otthon alakul ki, az iskolában formálódik és a templomban erősödik meg. Mit kell tehát elvenni egy néptől? Az anyanyelvű oktatás és misézés lehetőségét. Nem véletlenül figyelmeztetnek erre Reményik verssorai is:

„Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!”

Ritka a Kostelekhez hasonló kivételes eset, amikor lelkes emberek menteni igyekeznek a veszendőbe menőt. Különösen a hatóságok gáncsoskodása ellenére. A múlt század kommunistáinak „szalámipolitikáját” ismerve – egy tömbnek mindig csak egy keveset vágnak le a széléből, nehogy nagyobb cirkusz legyen, de azt aztán alkalomadtán újabb kevesek követik, s végül fokozatosan felszámolják a nekik nem tetszőt – veszélyes játék ez, mert előbb-utóbb újabbak és újabbak juthatnak a létükért küzdő közösségek sorsára. Nagy értékeink, értékeket hordozó közösségeink élnek ezeken a keleti végeken, amelyeknek remélhetőleg sikerül megtartaniuk és átörökíteniük dialektusukat, szokásvilágukat és hagyományaikat a következő generációk számára is.

Felhasznált könyvészet:

1. Dezső László: Barangolások a Gyimesek vidékén – Hegyek, völgyek, patakok balladája – Mark House kiadó, Gyergyószentmiklós, 2022

2. Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj: Gyimesi-szoros, 1944 – Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

 

A fényképek a szerző felvételei.