Kirándulás az iszapvulkánokhoz Buzău megyébe 

Július első hétvégéjén felejthetetlen utazást tettünk, amely során Brassó, Buzău és Prahova megye legszebb látnivalóit fedeztük fel.

Pénteki programunk a Cenk-hegy „meghódítása” volt. Hatalmas élményt jelentett, hogy a nemrég felújított felvonóval juthattunk fel Brassó ikonikus kilátópontjára, ahonnan fentről csodálhattuk meg a várost.

Szombat reggel különleges kulturális élményben volt részünk: sikerült lencsevégre kapnunk a pompás népviseletbe öltözött résztvevőket a III. Barcasági és Királyföldi Csángó-Magyarok Zarándoklatán. Innen Buzău megye felé vettük az irányt, ahol a természet és a történelem csodái vártak ránk: felkerestük a vadregényes Pruncea-vízesést, megcsodáltuk a különleges Sárvulkánokat, és bejártuk Aluniș rejtélyes, 13. századi sziklatemplomát.

Vasárnap egy korábbi kedves emlékünket felelevenítve (a 2018-as EKE-tábor egyik szép túráját), Prahova megyébe, Sinaia környékére látogattunk el. Miután megtekintettük az elegáns Sinaiai Kaszinót, a történelmi Királyi sétányon keresztül felkapaszkodtunk a Ferenc József-sziklákhoz. Az I. Károly román király idejéből származó kilátóból lélegzetelállító panoráma tárult elénk a Prahova-völgyére.

Hálás szívvel köszönjük a Brassói EKE két kiváló tagjának, Regmann Zsuzsának és Kovács Lehelnek a szakszerű vezetést és a baráti kíséretet, amellyel felejthetetlenné tették ezt a hétvégét!

(Szilágyi Eszter)

Honismereti kirándulás Hunyad megyébe

Július 10-12 között ötven fős társaságunk Kiss Zoltán-Ernő szervezésében Erdély délnyugati végein, az egykori Hunyad vármegye vidékein kirándult. Hunyad Erdély hét vármegyéjének egyike volt, első székhelyéül szolgáló várát a címer egyik bástyája szimbolizálta. A ma is álló Vajdahunyad vára jóval későbbi, ezt a dicső múlttal rendelkező Hunyadi család építtette a XV. században. Hunyad egyébként nagyon régi név, minden valószínűség szerint régebbi, mint maga a vár és a vármegye. A kereszténység felvétele előtti időkből maradt ránk és a legtöbb arról a vidékről származó földrajzi és helynevünkkel ellentétben megőrződött napjainkig. Ez köszönhető a törökverő Hunyadi Jánosnak és fiának, legendás királyunknak Mátyásnak. Ellenben számos ottani magyar név az évszázadok folyamán olyannyira kikopott a köztudatból, hogy a beköltöző román lakosság már sok helyen nem is azokat vette át, hanem német, szász vagy szláv neveket kölcsönzött falvainak, dűlőinek. Napjainkra Hunyad megye szórványvidékké vált. A százegynéhány éve ide telepített bukovinai székelyekkel együtt is alig kétezer és néhány száz lelket számlál a teljes megye magyar lakossága. Viszont az itteni magyarság egy rendkívül összetartó, identitásához ragaszkodó, jól szervezett közösséget alkot.

Első nap a Sureanu-hegységben - hivatalos földrajzi nevén Kudzsiri-havasok - túráztunk. A Kudzsir kifejezés egyébként egy régi magyar névből torzult, amelyet már szinte fel sem ismerünk. Történelmi források szerint eredeti formája Kenyér volt, legalábbis a Kudzsir-patak Kenyér-patak és a mai Alkenyér helyén fekvő egykori falu Kenyértő. A kétezer éve ezen a tájon élt dákok két várát látogattuk meg. Erről a sokat emlegetett, Balkán-félszigeti népről nem sokat tudunk. Ahogy általában a trák törzsek számára, a dákoknak is a görögök és rómaiak által uralt partvidékek, valamint a nyílt füves sztyeppék lovasnomádjai között a hegyek, a nehezen megmászható tetőkre épített várak jelentették a biztonságot. Írásbeliségük nem lévén, nyelvükről korabeli görög szövegekből következtethetünk, ahol főleg földrajzi, növény és személynevek bukkannak fel. Ezen Balkáni hegyi népek mai leszármazottai valószínűség az albánok (szkipetárok). A feltárt dák várak java része ma világörökségi helyszín, s mivel a történelmi tévtanításoknak köszönhetően a románság saját őseinek tartja őket, féltő gonddal őrzik. A legtöbb ilyen vár neve feledésbe merült, ma ismert neveik, ahogy az általunk felkeresett Blidaru és Kosztesd is, újkorban adott román nevek. Az egykor jó kilátással kecsegtető tetőket körbenőtte az erdő, így a környékre a rálátás meglehetősen korlátozott, de a tisztán tartott környezet, a kakukkfű és egyéb virágok illata, az érett gyümölcsök íze, az ott töltött tiszta, napos idő feledhetetlen emlék marad. Vacsorára a vajdahunyadi Magyar Házba volt meghívásunk, ahol a faragott székely kapun belépve Hunyadi János szobra fogadott és egy összetartó, példaértékű kötelességtudattal rendelkező kis közösséget ismerhettünk meg.

Hányszor halljuk, hogy “bottal üthetjük a nyomát” valaminek, amit már nem találunk meg, eltűnt, nyoma veszett… Második napi célpontunkkal kicsit mi is így voltunk, azzal a különbséggel, hogy láttuk, hogy hol volt, hol húzódott Erdély legrégebbi keskeny nyomtávú bányavasútja, amit még a XIX. század végén építettek, majd az ezredforduló körül fokozatosan elhordtak. Nyomai felfedezhetők, még egykori talpfákat is találunk az elérhetetlenebb szakaszokon, hatalmas völgyhídjai is túl nagy falatnak bizonyultak a fémbegyűjtők számára, átsétálhattunk az egykori alagutakon is, a síneknek azonban már hűlt helye. A Ruszka-havasokból ezen a vasúton szállították a vasércet a gyalári bányáktól a Zalasd-, vagy régi magyar nevén Egregy-patak mentén Govasdiára a nagyolvasztóhoz és Vajdahunyadra a gyárhoz, de szállítottak itt zsírkövet (talk), dolomitot és mészkövet is. A korabeli körülmények közt megépített vasút egyenletesen emelkedett, minden kilométeren huszonöt métert. Alagútjait úgy fúrták ki, egyidejűleg kezdve mindkét végüktől, hogy a találkozásnál minden tökéletesen egyezett, nem volt szükség hibakorrigálásra. Végül 2009 nyarán felszámolták az eredetileg több mint tíz kilométeres vasút utolsó 2,3 kilométernyi szakaszát is. Mindezt a vidék, az egykori bányák és gyárak, valamint az itteni vasút jó ismerője, Hanzelik Rudolf mutatta be. 

Utolsó nap délelőttjén az Erdélyi Érchegységbe kirándultunk, ahol előbb a Fehér-Körös völgyében épült Brád város Aranymúzeumába látogattunk, majd a közeli Kristyor falucska magán Ásványmúzeumát kerestük fel. Amennyire felemás élményt nyújtott az egykor Partiumhoz tartozó Zaránd vármegyei város híres múzeumának bemutatása, legalább annyira kellemes meglepetés volt a szomszédos romos, elhagyatott település benyomását keltő Mócvidéki falu magán ásvanygyűjteményének látogatása. Itt egy lelkes házaspár hobbi szinten kezdte gyűjteni a környék gazdag ásványanyagát, miközben folyamatosan tanult, olvasott és képezte magát, s mára egy bármilyen múzeumnak becsületére váló kollekciót állít ki és mutat be, szinte szakszerűbben, mint a hivatásos muzeológusok a szomszédos város múzeumában. 

Hazautazás előtt felkerestük még a Maros jobb partján elterülő Bánpatakot. A Giardini di Zoe parkot egy itt tevékenykedő olasz üzletember, Giovanni Salvatelli létesítette és unokájáról nevezte el. Különleges élmény az olasz stílusú virágos kertben sétálni és pihenni, csodálni a számos gondozott növényt, a bukszus labirintusokat és szökőkutakat.

Köszönet a minden részletre kiterjedő szervező munkáért és túravezetésért Kiss Zoltánnak!

(Kocsis András)

Teleki TT 40 km-es szakaszának lejárása

Az idei Teleki Teljesítménytúrával visszatérünk a régi helyszínre, Görgényüvegcsürre. A rendezvény előkészítésének részeként július 18-án, szombaton bejártuk a 40 km-es táv teljes útvonalát. Görgényüvegcsűrről indultunk, majd a Prelukán, az Iszticsó-kantonon, a Moica-mezőn, a Széles-bércen, Pável sarkán, a Széles-tetőn, a Jód-mezőn és a Szászpadon keresztül haladtunk a Müller-irtás felé, végül pedig visszatértünk Görgényüvegcsűrre. Az útvonal nagyobb részét jelzetlen utakon és ösvényeken, helyenként pedig vadregényes patakmederben tettük meg. A 40 kilométeres távot kevesebb mint 10 óra alatt teljesítettük. Nem versenytempóban haladtunk, hanem kényelmes, túrázós ritmusban, miközben gyönyörködtünk a Görgényi-havasok változatos tájaiban is.

1 Úton zarándoklat a békéért

Augusztus 30-án, az 1ÚTON – A BÉKÉÉRT zarándoknap keretében a remeteszegi Szent Család-templomtól indultunk Mezőmadarasra, ahol Ft. Szénégető István plébános szentmiséje adott lelki útravalót, majd az Isteni Irgalmasság Gyermekvédelmi Központ két frissen sült kenyérrel gondoskodott testi táplálékunkról. A 13 kilométeres út során a meleg aszfaltról az erdő hűvösébe érkeztünk, ahol a keresztút állomásait imádkozva, csendes és kötetlen beszélgetésekkel váltakozó szakaszokon haladtunk. Mezőmadarason Szabó Andor parókus lelkipásztor áhítattal fogadott bennünket, mi pedig hálával tapasztaltuk meg a Jóisten gondoskodását, a teremtett világ szépségét, a közösség erejét és a közös imádság felemelő áhítatát.

(Német József Levente)