1. NAP
Nagysármás – Mezőmadaras (Sărmașu – Mădăraș) 32 km
Maros megye Mária-út hálózata Nagysármáson (Sărmașu) kezdődik, ide érkezik a Kolozs megyéből, Novoly faluból jövő útszakasz.
Novolyból Sármás városszéli benzinkútjához érkezünk, ahonnan átkelünk a Mezőségi-patak hídján, aztán balra, a vasút mellett vezető gyalogösvényre térve eljutunk a vasútállomásig. Itt az aszfaltos utcán jobbra térve hamarosan feltűnik bal felől Sármás központjában a Mária-zarándokút útjelző és információs táblája, amelyet 2021-ben állított fel az EKE Marosvásárhely. Nagysármástól a következő szálláshelyig, Mezőmadarasig 32 km táv áll előttünk, amit körülbelül 10 óra alatt tehetünk meg.
Szálláshely
Nagysármáson a Pati Bar panzióban, Kiss Zoltán tulajdonos elérhetősége +40 744 875 677.
A helyi református parókián szintén igényelhetünk szállást, viszont ott szórványkollégium működik a környékbeli magyar gyerekek számára, ezért csak alkalmanként lehet számítani rá (Kovács Levente református lelkipásztorelérhetősége +40 771 288 299).
Az útszakasz bemutatása
Nagysármásról, a Pati Bar panzió elől a Szászlekenceés Marosludas közötti DJ151-es számú úton indulunk déli irányba, majd a parkon átvágva délkeletre fordulunk. A dombra vezető utca közepetáján elhaladunk a református templom mellett és folytatjuk utunkat a dombtetőn álló ortodox kolostor felé. Az aszfaltosútaz oldal meredeksége miatt néhány éles kanyarral jut ki a házak közül a tetőre, de egy keskeny gyalogösvényen lerövidíthetjük ezeket. Visszatekintve beláthatjuk a városon áthaladó Mezőségi-patak völgyét, valamint a Novolyból jövő utat.
Nagysármásról délkeleti irányba indulunk tovább, a DC103-as úton. A kolostor után az aszfaltot a kövezett DC108-as út váltja, mely Marocházán (Moruț) és Tusonon (Tușin) halad végig. A főutaktól félreeső falvak eléggé szétszórt házait többnyire legelők és szántóföldek övezik, kevés erdő látható ezen a vidéken. Tuson valamivel nagyobb település, onnan kijutva az út átvezet egy hídon, majd csatlakozik a DN15 E jelzésű aszfaltos útba. Az útjelző tábla adatai alapján 41 kilométerre van innen Marosvásárhely.
Déli irányban (jobbra) haladva ezen az országúton beérünk Uzdiszentpéterre (Sânpetru de Câmpie). A főúton maradunk a falu központjáig. A DN15E út áthalad a falun, majd felkanyarodik a dombtetőre. Mi a falu központjában elhagyjuk a forgalmas főutat, és a DC110B jelzésű kövezett útra térünk. Ez a falu keskeny utcáján kapaszkodik fel a domboldalra, keleti irányba, miközben elhaladunk a műemléknek számító református templom előtt. A falu határában dél felé fordulunk és a kínálkozó talajúton folytatjuk tovább zarándoklatunkat. Előbb gyümölcsösök, majd szántóföldek és legelők között lépegetve a dombtetőn ismét kiérünk a DN15E jelzésű főútra.
A DN15E főúttal való kereszteződés után délkeleti irányba folytatjuk utunkat, a szántóföldek közt vezető talajúton, míg ez a balkéz felől folydogáló patak völgyéhez ér. Elhaladunk a Mezőpagocsához (Pogăceaua) tartozó Sicele nevű tanya házai mellett, majd balra kell figyelnünk, mert eljutunk egy rozoga hídig, ahol átkelünk a patakon. A híddal szemben egy keresztet látunk, innen utunkat délkelet felé folytatjuk, ahol hamarosan feltűnnek Pagocsa házai.
Mezőpagocsa utcáján haladunk tovább míg elérjük a Mezőrücs és Mezősályi közötti DJ152B jelzésű megyei utat. Ezen az aszfaltos és elég forgalmas úton jobbra megyünk a falu központjáig, ahol egy bolt és kocsma szomszédságában balra, felfelé egy domboldalra vezető szintén aszfaltos utcán találjuk jelzéseinket. ADC132-es út az elején aszfaltos, majd köves, déli irányból fokozatosan délkeletire fordulva Mezőmadarasig (Mădăraș) vezet kisebb-nagyobbfalvakon és tanyákon keresztül. Tiszta időben meglehetősen tágas kilátásunk nyílik a mezőségi dombságon át a Madarason túli dombvonulatig, keleten pedig Szabéd szőlőhegye környékéig. Istentó (Iștantău) az első tanya, amin utunk áthalad, amely nevét egy különleges, dombtetők közötti magaslaton kialakult tóról kapta. A tó utunktól jobbkézre található, a régi keskenynyomtávú vasút egykori átjárója előtti talajúton kell felmenni hozzá. A partját szabályozták, a nádast részben lecsapolták és maga a tóteljesen be van kerítve. Tulajdonosa egy nagyváradi üzletember, aki nagyobb épületet húzott fel a tó partján. A tóhoz vezető letérővel szemben lévő oldalon az egykori vasúti őrház romjai még állnak.
ADC132-es számú úton tovább haladva a következő település a környező tanyavilág központjának számít, ez a Mezőbándhoz (Band) tartozó Szénafű, románul Fânaţe (egyes térképeken Fönáce, ami a román név magyar fonetikus átírása, újabban pedig egyes térképeken Fekete). Az istentói elágazódást elhagyva, az út túlsó oldalán a helyiek számára turisztikai jelentőségű halastónál pihenhet meg a vándor. A falu központjában, az ortodox templom és a kocsma között útelágazáshoz jutunk. ADC131-es út jobbra, Nagyvölgy (Valea Mare) felé vezet, de mi továbbra is a DC132-es utat követjük délkelet felé. Jobboldalt, utunkkal párhuzamosan, többnyire házak közt vezető út látszik, míg utunk kivezet Szénafűről és egy keresztúthoz érkezünk, ahol jobbra a völgyben épült Drekulyatelepre (Draculea Bandului), míg balra Sámsondi Feketére (Şincai Fânaţe) érnénk. Itt aDC132-es út Drekulyatelep felé tér el, mi viszont egyenesen előre, a DC136-os úton haladunk tovább. Hamarosan beérünk Madarasi Feketére (Negrenii de Câmpie; a legtöbb térképen tévesen Feketelak). Balra egy református harangláb látszik a dombhajlat mögött, mellette az egykori iskola kívülről rendbe tett épülete, amelyet istentisztelet tartására használnak.
A Mezőbánd körüli tanyavilágon járunk, ami egykor Székelyföld határvidéke volt. Innen a Székely-Mezőségen zömében magyarlakta falvakon keresztülfolytatjuk tovább utunkat Marosvásárhelyig. Mielőtt Madarasi Feketeházait elérnénk, a Drekulya-patak hídjáról balra pillantva a régi keskenynyomtávú vasúti híd begyepesedett téglaépítményén csodálkozhatunk, ahogy a rég elhordott talpfák és sínek nélkül dacol az idővel. A DC136-os út az Öregvölgyön kapaszkodik felfele, Fekete jóval kompaktabban épült házsorai között. Fekete és Szénáságy között személyautóval nehezen járható, esős időben sáros, részben kövezett földút vezet. Miután Feketéről kiérünk, egy rövid szakaszon szántóföldek közt haladunk, majd az út Szénáságy (Fânaţele Mădăraşului, Madarasi Szénaság) házai között ereszkedik hosszan a Komlód-patak hídjáig. A híd után útelágazást találunk, a DC136-os út jobbra térve Mezőbándra vezet, mi viszont előre haladunk tovább a kövezett talajúton a völgyben már látszó Mezőmadaras felé. Esős idő esetén továbbmehetünk a Bándra vezető úton, s a következő útelágazásánál balra térve az aszfalton jutunk be Madarasra.
Mielőtt a talajúton a faluba beérnénk elhaladunk egy levendulafarm mellett, ahol virágzás idején már messziről érezni lehet az összetéveszthetetlenillatot, mely még hosszan elkísér, amint a faluszéliépületek között a főutca felé kanyarodunk. A református templom a szemközti dombvonulat lábánál van, a kultúrotthonon túl. A parókia felé haladva az út baloldalán feltűnik a kulcsosházként és közösségi házként egyaránt működő dr. Szekeres János Ház, előtte a Mária-út jelzőtábláival, és közvetlen mellette a turisztikai információs központ.
Szálláshely
Mezőmadarason a dr. Szekeres János házban, Szabó Izolda tiszteletes asszony elérhetősége: +40 752 214 490.
Helytörténet
Nagysármás (Sărmaşu) mezőváros a Mezőség közepén, Erdély legnagyobb földgázlelőhelye közelében. Egykor Kolozs vármegyei járási székhely, 1960-ban a járás falvainak zömével együtt a Magyar Autonóm Tartományhoz csatolták a közigazgatási egységen belüli román lakosság arányának növelése érdekében. Neve magyar eredetű, a sárma virágnévből származik. Első említése 1311-ből való, amikor még egyszerűen Sármásként jelenik meg, aztán 1402-ben Ósármásként, majd 1467-ben Magyar-Sármás néven említi oklevél. Ez utóbbi alapján katolikuslakosság jelenlétét feltételezhetjük. 1348-ban az akkori déli és északi Sármásnak (a mai Nagy- és Kissármás) közös a temploma. Lakói a reformáció idején templomukkal együtt reformátusok lettek. A későbbiek folyamán a település elpusztult, majd idővel román lakosság költözött ide. Nagysármást a XVIII. században a Teleki család birtokolta, de a XIX. század második felében már mindössze hat református család élt itt. 1894-ben a magyar kormány a Telekiektől telket vásárolt Sármáson, ahova dunántúli és erdélyi református családokat telepített. A mai magyar közösség jórészt 1896-tól él itt, aminek emlékére a közelmúltban kopjafát is avattak. A ma is álló, neogótikus stílusú református templomot a XX. század elején építették, felszentelése 1903-ban volt. A magyar kormány geológiai kutatási programja nyomán, kálisó után kutatva 1909 áprilisában, az akkor Kolozs megyéhez tartozó Kissármáson mintegy húsz méternyi mélységben nagy mennyiségű metángázat találtak. A világon szinte páratlan mennyiségű földgáz kitermelése 1911 nyarán kezdődött meg, ami aztán az elkövetkező években nemcsupán Sármás, hanem az egész vidéklegfontosabb értékévé, a környező lakosság megélhetési forrásává vált.
Nagysármást 2003-ban várossá nyilvánították.
Marocháza (Moruţ) Nagysármáshoz tartozó kicsi falu.
Tuson (Tuşin) közigazgatásilag Uzdiszentpéter községhez tartozik, első írásos említése 1319-bőlmaradt ránk, valószínűleg nagyon régi, Árpádkori település. Református templomát alig pár tucat egyháztag látogatja. A ma már szórványgyülekezet szebb időket is megélt, hiszen korábban hosszú időn keresztül anyaegyházként szerepelt és a kissármási gyülekezet Tuson szórványa volt.
Tuson, ahogy Marocháza is minden valószínűség szerint személynévből származó magyar névadás. Az Erdélyi Mezőség egykori, vármegyei területein járva elcsodálkozhatunk a sok régi magyar néveredetű településen, melyeknek mára alig, vagy tán egyáltalán nincs magyar lakossága. Ennek magyarázata a XVI-XVII. századi és XVIII. század eleji tragikus történelmi eseményekben keresendő, amelyek során az addig jórészt magyar lakosság elpusztult. Egyik ilyen esemény az Oszmán és a Habsburg birodalmak között kibontakozó tizenöt éves háború (1591-1606) volt, amelynek Erdély egyik legfontosabb mellékhadszínterévé vált. Ennek során különösen a Vitéz Mihály és Giorgio Basta idejében történt pusztítások hagytak maradandó nyomot. Másik meghatározó eseménysorozat a II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratát követő török és tatár megtorlások (1657-1661) voltak, különösen Ali pasa büntetőhadjáratai, melyeknek során Erdély számos területe elnéptelenedett. A harmadikeseménysort a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc (1703-1711), valamint az azt követő éhínség és járványok jelentették. A XVII-XVIII. század során elpusztult, lakatlan területek, vidékek többnyire román lakossággal népesültek be. A felsorolt események hatással voltak az egykor Marosszékhez tartozó Székely Mezőségre is, viszont ott a sokáig különleges státuszt élvező és ezáltal viszonylag kompakt tömbben megmaradt székelységnek köszönhetően valamivel árnyaltabb a helyzet.
Uzdiszentpéter (Sânpetru de Câmpie) egykor a Nagysármási járáshoz tartozó Kolozs vármegyei település, ma Maros megyei községközpont. Első írásos említéséről eltérnek a vélemények, egyesek szerint már 1268-ban Ouzd néven Uzdiszentpéter szerepel egy oklevélben, azonban az 1303-ból származó Ózdi Szentpéter feljegyzés már kétségtelenül erre a településre utal. Nevének előtagja az erdélyi, ma szintén Maros megyeiÓzd községgel állhat kapcsolatban, nem kizárt azonban valamilyen formában az egykori ózdi főesperességgel, egyházmegyével való összefüggés sem. Figyelmet érdemelnek a református templomfalai és kőfaragásos bejárata, melyek XIV. század eleji építés nyomait őrzik. A vidék kőben szegény, a templom falai mégis kőből épültek, forró mésszel valórakásuk Árpádkori építést sejtet. Az egyik harangja 1621-ben volt öntve és az 1960-as évekig átvészelte a történelem viharait, akkor azonban eladták.
Sicele Mezőpagocsa község egyik lassan elnéptelenedő tanyája. Románok lakják, magyar neve valószínűleg nincs. Valamikor nagyobb volt, ma már alig néhány házból áll.
Mezőpagocsa (Pogăceaua) Torda vármegyefelosztásáig (1876) annak egyik járási székhelye volt, ma Maros megyei községközpont. A legrégebbi írásos forrás a XIV. századból származik és Pakacha telke néven tesz róla említést. Egykor magyar falu volt, lakossága a reformáció idején áttért a református hitre. Az egykori Pagocsa Basta seregének esett áldozatul református templomával együtt. Idővel románok népesítették be, akik ma alakosság zömét alkotják, jelentősebb cigány kisebbséggel és néhány magyar alkotta szórvánnyal. Az egykori lakosságra ma egy 2014-ben felszentelt református harangláb emlékeztet.
A Mezőpagocsa, Mezőbánd, Mezőmadaras és Mezősámsond közötti tanyavilág: A hagyomány a Bánd, Madaras és Sámsond közötti, meglehetősen tágas térség völgyeiben legalább egy, de az is lehet, hogy két Fekete, illetve Feketelak(?) nevű székely falut emleget, amely(-ek) a középkor évszázadaiban léteztek. Ezt támasztják alá egyes korabeli oklevelek is, amelyekben 1332-ben Feketeluk, valamint 1334-ben Fekete szerepel. Az említett településre (vagy településekre) egészen a XVI. század végéig találunk adatot, még az egykori templomaik helyéről is az Öregvölgyben, az úgynevezett Ráczok dombján, illetve a Kisvölgyben szintén egy önálló dombon. Vitéz Mihály és Basta rémuralma alatt kipusztult innen a székely népesség, s a helyükbe rácok települtek, akik rablásaikkal, pusztításaikkal és fosztogatásaikkal a vidék rémeivé váltak. Többszöri hiábavaló rendreutasítás után, a fejedelem elnézését kihasználva, a madarasi Borsos Tamás összegyűjtötte Madaras, Sámsond és Bánd harcképes férfiait és a rácokat három oldalról megtámadva, véres csatában legyőzték őket, faluikat elpusztították, s a területüket a három falu között felosztották. Ekkor került az utólag magyarok által benépesült Öregvölgy Madarashoz, s az ottani falucskát a helyiek mai napig Feketének nevezik. Bonyolultabb a helyzet az utólag zömmel mezőségi románokkal benépesült sámsondi és bándi területen, amelyen a mai kisebb-nagyobb tanyáknak a legtöbb esetben semmiköze nincs a helyükön évszázadokkal ezelőtt létezett településekhez. A legtöbb tanyának a helyi lakosság már új nevet adott, általában nem véve tekintetbe a korábbi előzményeket.
Istentó (Iştantău) közigazgatásilag Bándhoz tartozik. Nevét egy dombtetők közötti magaslaton kialakult tóról kapta, melynek semmilyen látható forrása nincs. A vízszegény Mezőségen ezt az egykor feneketlennek hitt, különleges tavat, a nép a teremtő ajándékának tartotta, így vallásos tisztelettel emlegette, s ezért nevezte „Isten tavának”. A környező lakosságnak rendkívüli élményben volt része 1852 szeptember 4-én, délután 5 és 6 óra között, amikor a derült égből iszonyú mennydörgés kíséretébentüzes kövekként érkező meteorraj csapódott a tó vizébe és környékére. Ezeket a meteoritokat dr. Knöpfler Vilmos tanulmányozta, legnagyobb darabjai a bécsi Természettudományi Múzeumba kerültek mezőmadarasi kondritos meteoritok név alatt.
Szénafű (Fânațe) a környező tanyavilág központjának számít. Térképeken és leírásokban több különböző néven szerepelt, mint: Fönáce, Fönéce – a román név magyar fonetikus átírásaként, Szénaság – ami egyszerűen téves magyarítás eredménye, Fekete – a mai település helyén létezett középkori faluval való azonosítás eredményeként, vagy Szénáságy – a Mezőmadarashoz tartozó hasonló nevű faluval való tévesztés miatt. Közigazgatásilag Bándhoz tartozik, zömmel románok lakják.
Fekete vagy Madarasi Fekete (Negrenii de Câmpie) a legtöbb térképen, de még helységnévtáblán is helytelenül a Feketelak névalakban szerepel. Az Öreg-völgyben meghúzódó tanyacsoport egykor Mezőmadarashoz tartozott, ma közigazgatásilag Bánd részét képezi. Messziről feltűnő református haranglábja XIX. századi, a nép megjelölése szerint az egykori Fekete (vagy Feketelak?) temploma a szemközt elterülő Ráczok dombján állt, mely ma is temetkezési hely.
Szénáságy vagy Madarasi Szénaság, (Fânațele Mădărașului) Mezőmadarashoz tartozó, hosszan elnyúló település.
Mezőmadaras (Mădăraş) a Székely Mezőség egyik legjelentősebb községe, a szomszédos Szénásággyal együtt 2004-ben önállósodott Mezőbándtól. A Maros és a Komlód-patak közti dombság névadó helysége, határában iszapvulkánok működnek. Bár a falura utaló első írásos adat a XIV. századból való, Orbán Balázs leírása szerint egykori, a XVIII – XIX. század fordulóján lebontott temploma román stílusú volt, ami Árpádkori, XIII. századi építést sejttet. Mai református templomát 1804-ben kezdték építeni, a régi templom köveinek felhasználásával, gróf Bethlen Karolinától elcserélt telken. Tornya 1869-ben ledőlt, 1872-ben újatépítettek. A falu közepén állt az iktári Bethlen család kúriája, melynek utolsó tulajdonosa az Orbán család volt. A Bethlen-Orbán-udvarház a termelőszövetkezet 1991-es kiköltözése óta elhagyatottan áll. A mögötte levő gyümölcsös az Orbán család temetkezési helye volt, de az eredeti sírjelek az idők folyamán eltűntek. Egy 1995-ben állított sírkő emlékeztet az itt nyugvókra; köztük található Orbán Károly honvéd huszárfőhadnagy, Bem tábornok hadsegéde. Az Orbán családot különös kapcsolat fűzte Kossuth Lajoshoz. A szabadságharc bukása után Madarasra hazatért Orbán Károly György nevű fia Zeyk Saroltát vette nőül, aki 1884-ben részt vett egy látogatáson az akkor Torinóban száműzetésben élő egykori kormányzónál. Attól kezdve Kossuth levelezést folytatott Saroltával, aki a leveleket megőrizte, majd 1918-ban a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta. Zeyk Sarolta fiát, ifjabb Orbán Károly földbirtokost a Szoboszlay-per elítéltjeként 1958-ban Temesváron ártatlanul kivégezték. A faluban birtokkal rendelkezett a Pataky család is, melynek kúriáját az 1930-as években bontották le. A család temetőjében fekete kőobeliszk látható, mely alatt Pataky Miklós (1822–1876) és neje, Ágotha Anna (1837–1879) nyugszanak, akik vagyonukat az 1902-ben alapított helyi iskolára hagyták. Itt évente kétszer, március 15-én (hiszen Pataky Miklós 1848-49-es szabadságharcos volt) és Miklós napján koszorúzási ünnepséget tartanak.