A Kárpát-medencét birtokba vevő magyarság hegyekbe felnyúló, sokáig lakatlan, vagy nagyon gyéren lakott gyepűvel vette körül magát. A középkor vérzivataros évszázadai során ezeket a gyepűket a legtöbb helyen utólag sem sikerült benépesítsük, s ezeket a szinte lakatlan vidékeket belakták végül mások, megteremtve a feltételét az utólag bekövetkező történelmi katasztrófának. Két napos honismereti kirándulásunk során egy ilyen egykori gyepűt, a Déli-Kárpátok szinte égbemeredő bércei által körülölelt Hátszegi-medencét látogattuk meg. Itt a magyarság már több évszázada kisebbségben élt, amit a XX. században hatalomváltás és asszimilációs politika követett, így mára ezen a vidéken mindössze elenyésző szórványok, máshol pedig csupán többévszázados múltról árulkodó romok maradtak. Nem csoda hát, hogy itt ma már a legtöbb helyen a harangok másoknak, másokért szólnak. Ráadásul nem egy esetben ezek a mi egykori harangjaink... A Teleki Kastély Egyesület által szervezett túrán olyan kastélyokat látogattunk meg, melyek valamikor az erdélyi arisztokrácia fénykorának szemtanúi voltak.

Első megállónk a Gyulafehérvártól tizennégy kilométerre délnyugatra elterülő, eredetileg szász telepesek által alapított, a Marosmenti sóút egyik átkelőjénél épült Alvinc volt. Buszunkból a település kijáratánál szálltunk ki, ahol baloldalt égbemeredő romok, jobbra pedig fura kinézetű, felújított épület fogadott. Mint megtudhattuk idegenvezetőinktől, mindkettő régi erdélyi arisztokrata családok kastélya volt. A „fogadott" jelen esetben pontosításra szorul, ugyanis a felújított Horváth-Inczédy kastélyban szálloda és vendéglő működik, s a tulajdonosoknak eszük ágában sem állt beengedni minket. Az átellenben árválkodó romokat, a gyulafehérvári római katolikus érsekség tulajdonát viszont nyugodtan látogathattuk. Igaz, itt sem fogadja senki az erre járót, csak a csend, nyakig érő gyomok, a tetőzet maradványain átnövő fák, s az enyészet... A kastély lassan, de biztosan olyan állapotba került, hogy semmi elvihető sem maradt benne. Helyén a XIII. században domonkosrendi kolostor állt, mely a XVI. századra elnéptelenedett. A birtok 1546 körül Martinuzzi (Fráter) György, eredeti nevén Utyeszenics, tulajdonába került, aki a kolostort kastéllyá építtette át. 1551-et, meggyilkolását követően több tulajdonosváltás után az Erdélyi Fejedelemség, majd ennek megszűnésével a kincstár tulajdona, aztán az erdélyi katolikus püspökségé, mely a kommunista hatalomátvételt követő államosításig rendelkezett fölötte. Ezután raktárként szolgált, majd húsfeldolgozó működött benne. Az egyháztól elkobozták, de a román hatóságoknak csak addig volt rá szükségük, amíg használni lehetett, amint omladozni kezdett, már nem érezték magukénak. Annyira azért lemondani sem tudtak róla, hogy az egykori tulajdonosáról Martinuzzi-kastélynak nevezett ingatlant, már szinte ingatag állapotában kiengedjék kezükből. Inkább belementek egy hosszú pereskedésbe, teret engedve „az idő vasfogának", mielőtt az egyház tulajdonába visszakerül.

A Martinuzzi-kastély maradványa Alvincen

Az út túloldalán a Horváth-Inczédy bárók (Petrichevich-Horváth és Icsevics családok leszármazottai) egykori kastélyában egy magánvállalkozó kastélyszállót működtet, de valami fura véletlen folytán minden történelmi múltra utaló jel, felirat, címer eltűnt a falakról. Kitettek helyettük egy „Castel Redey" (Redey kastély) táblát, valamint az egykori istálló épületében működő borászatot „Domeniile Martinuzzi" néven reklámozzák, de valójában ahogy az angol királynő felmenőjének, Rhédey Claudiának és családjának, úgy a három részre szakított hon egykori befolyásos politikusának sem sok közé volt ehhez a kastélyhoz.

Egykor Horváth-Inczédy-kastély volt

Következő megállónk már az egykori gyepű névadó városában, Hátszegen a katolikus templomnál volt. Idegenvezetőink elmondása szerint a településnek már a XIII. század végén egyháza volt, 1312-ből pedig itt működő ferencesekről is állnak rendelkezésünkre adatok. A bejárat fölötti kőtábla szerint a ma látható templom 1745-ben épült és 1893-ban újította fel Felső-Szilvási báró Nopcsa Ferencz. Nevéhez fűződik egy hátszegvidéki törpe, szigetté zsugorodott életmódhoz alkalmazkodott krétakori dinoszaurusz felfedezése. A templomban egyébként, ahogy ezen a vidéken lépten-nyomon Hunyad vármegye egyik meghatározó arisztokrata családjának számító, családfájukat a XIV. századig visszavezető, valószínűleg román eredetű Nopcsáknak (Nopcsa, azaz noaptea jelentése éjszaka) hagyatékába botlunk. A templom alatti kriptában a család több XIX. században élt tagjának sírját találjuk. Többek közt ide van eltemetve a Jókai regényéből, a Szegény gazdagokból ismert Fatia Negra, azaz a híres-hírhedt egykori Hunyad vármegyei főispán, Nopcsa László is.

Hátszeg katolikus temploma

Hátszegtől az alig öt kilométerre nyugatra, a Ruszka-havas lábánál elterülő Alsófarkadinra buszoztunk ki. A falu tábláján kurtán-furcsán mindössze az idegen hangzású Berthelot szerepel, mellőzve bármiféle történelmi megnevezést. Míg ezen csodálkoztunk buszunk le is parkolt egy „Román Akadémia" feliratú szép és tiszta, felújított falakkal pompázó, de mindenféle dísztől, címertől, ékességtől mentes kastély előtt, melynek parkjában Berthelot tábornok szobra kandikál ki a bokrok közül. A kapus beenged az udvarra és mielőtt csodálkozva kérdezősködni kezdenénk, hogy jó, de hol itt a történelmi múlt, idegenvezetőink sietve kijelentik: a látszat ellenére ez az alsófarkadini Lónyai-Nopcsa-kastély, melynek a kriptájába a paleontológus Nopcsa Ferencet, Erzsébet királyné udvarmesterét is temették (hamvait utólag a hátszegi katolikus templom kriptájába szállították át). Egykor ebben a kastélyban Nopcsa László vendége volt Jósika Miklós is, viszont 1919-ben az egész birtokot annak a Berthelot tábornoknak ajándékozta a berendezkedő román hatalom, aki a romániai francia misszió vezetőjeként az Osztrák-Magyar Monarchia ellen az 1916-os, meglepetésszerű támadást készítette elő. Azt, hogy az adományozás nyomán a francia tábornok megtisztelve érezte-e magát, esetleg a meglepődése volt-e nagyobb, nem tudni, tény viszont az, hogy nem igazán tudta, mit kezdjen újdonsült birtokával. Jóformán szinte sosem tartózkodott itt, s végül az egész a román akadémia tulajdonába jutott, ma román festők kiállítása látható benne. Az egykori birtokos által feltárt dinoszauruszcsontokat valahol máshol állították ki, jószerével anélkül, hogy felfedezőjükről említést tennének.

Lónyai-Nopcsa-kastély, Alsófarkadinban

A fura benyomást keltő kastélyt magunk mögött hagyva, a Hátszegi-medence nyugati peremén található Nagypesténybe utaztunk tovább, ahol előbb a románkori elemeket viselő, valószínűleg Árpádkori előzménnyel rendelkező piciny református templomot látogattuk meg. Ódon falak, málló vakolat, madárpiszok és pókháló fogad ennek a magyar lakosság nélkül maradt falunak templomában. Nagypestényben járva meglátogattuk a közelmúltban az örökösöknek visszaszolgáltatott Brázovay-kúriát is, melynek erődszerű falai mögül, akárcsak a templom tornyából is, csodálatos kilátás nyílik a közeli Retyezát sötéten magasló tömbjére.

Nagypestény református temploma

Következő rövid megállónk Szacsalon, a felújítás alatt álló Nopcsa-Pallavicini kastély előtt volt. A senki által vissza nem igényelt kastélyba nem engedtek be, de még az építőtelep benyomását keltő udvarára sem, viszont idegenvezetőink a kapu előtt elmesélték, hogy itt töltötte gyermekkorát a paleontológus Nopcsa Ferenc. Testvére, Nopcsa Ilona által az ide hordott törmelékben talált dinoszauruszcsontok keltették fel érdeklődését az őslénytan iránt. Ásatásai óta a falu határa dinoszauruszlelőhelynek számít. Egyébként a színromán település rossz emlékű hely lehet az örökösök számára, mivel a múlt század húszas éveiben a hazatérő bárót itt saját korábbi cselédei félholtra verték.

Szacsal, Nopcsa-Pallavicini-kastély

Mielőtt elfoglaltuk volna szállásunkat Hátszegen, tettünk egy látogatást a várostól délkeletre található Fehérvízen, a hatóságok által hivatalosan sosem államosított, de elvett és a közelmúltban a Mara család által visszaszerzett Bágya-kúriában, valamint annak kiterjedt parkjában. Kellemes élmény volt a délutáni napsütésben fák árnyékában sétálgatni, átkelni a hangosan csobogó, tiszta patakok fölötti pallókon és a kiterjedt diófaligetből a környező hegyek, a Retyezát, a Kudzsiri-havasok és a Ruszka-havas látványában gyönyörködni.

Másnap reggel a várostól három kilométerre délnyugatra volt az első megállónk, egy egészen különleges helyen. Ha olvasott valaki dzsungel által benőtt maja romvárosokról, esetleg látott képet róluk és szeretne, de nem tud eljutni öreg kontinensünkről Közép-Amerika egzotikus vidékeire, azt biztosíthatom, talál hasonlót nálunk is, itt Erdélyben, Nalácvádon. Csupán a modern villákkal körbeépített Naláczy-Fáy-kastélyt kell felkeresnie. Itt a felkeresését a szó szoros értelmében érthetjük, mivel kapu már nem vezet a kastélyhoz, eléje is építkeztek. De vajon milyen „szegény" ember kényszerülhetett kapu elé költözni? Csak egy rés tátong a kerítésen, amin behatolva, elég izgalmas élmény megtalálni magát, a romokban álló kastélyt az áttekinthetetlen, elvadult hatalmas parkban. Aki az óriásira nőtt fák és sűrű bozót közt mégis felleli, romos, omladozó falrészek, málló vakolat, hiányos tetőzet, valamint mindenféle indák és tüskés ágak közt a semmibe vezető márványlépcsők, burján közt rejtőző kőmedencék és szökőkutak maradványai között találja magát. Az összképet látva, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ez egy XIX. században épült főúri kastély és rendezett park maradványa. A birtokot nem tudták visszaszolgáltatni a Naláczy család örököseinek, ugyanis a Nagyvíz-patakára épített alsó víztározót olyan ügyetlenül tervezték, hogy „véletlenül” rákerült a terület sarkára. Ezért a patthelyzet, emiatt természetbeni visszaszolgáltatásról nem lehet szó. Úgy látszik, egykönnyen másmilyenről sem...

Nalácvád, Naláczy-Fáy-kastély

Miután kikecmeregtünk Nalácvád keskeny utcáiról, Őraljaboldogfalvára, vagy régebbi nevén Boldogasszonyfalvára mentünk át, ahol előbb az 1782-ben épült Kendeffy-kastélyt látogattuk meg. A barokk stílusú kastélyt Kendeffy Árpád 1871-75 között neogótikus stílusban újjáépítette és angolparkkal vette körül. Az államosítás után gyerektáborokat tartottak itt, majd szállodaként szolgált, végül az örökösök visszakapták, de csak az épületet, a hozza tartozó egykori birtok nélkül. Ennek sarkán, láss csodát, időközben focipálya és stadion termett, amit már ugye mégsem engedhetnek át Erdély egyik vitatott eredetű magyar arisztokrata családja leszármazottainak tulajdonába. Így itt sem tudják hogyan járjanak el... vagy mégis nagyon jól tudják? Hogy miért vitatott a Kendeffy család eredete? Egyszerűen mert vitatják. Egyesek szerint román származású, mások a honfoglaláskori magyar Kond vezértől eredeztetik, sőt bizonyos elmélet szerint kun. Sajnos, egyik elméletet sem lehet megnyugtatóan bizonyítani. Miután idegenvezetőink ismertették a család történetét, kinyitották a kastélyt, végigjárhattuk kopottas termeit és felmehettünk a tornyaiba, ahonnan páratlan kilátás nyílik a medencére és a környező hegyekre. Kár, hogy a Retyezáton éppen csúnya sötét felhők gomolyogtak, így nem csodálhattuk égbenyúló csúcsait.

Kendeffy-kastély Őraljaboldogfalván

A kastélytól a település különösen ódon hangulatot árasztó gótikus stílusú református templomához sétáltunk át. Ha nem lennének a környező házak, szocreál épületek, s a villanyhálózat körös-körül, ez a templom magas kőfalaival és tornyaival igazi időutazás benyomását keltené. Ez az érzés csak fokozódik amint beléptünk az ajtaján. Hatalmas méreteivel pedig valósággal lenyűgözi a látogatót, akár egy katedrális. Néhány percig várnunk kell, a nyugdíjas katonatiszt, aki a kulcsot őrzi, épp egy előbbi csoporttól búcsúzkodik, a templom bemutatásával már végzett, az ajándéktárgyak eladásánál tart. Azért a hosszú köszöngetés, mert míg forognak még a bejárat körül, elad néhány apróságot. Megpillantva minket ajánlkozik, ismertetni akarja a templomot és annak történetét nekünk is. Hiába idegenvezetőink kérése, hogy ők szeretnék bemutatni, ezért köszönnék a segítségét, makacs ragaszkodását látva, kénytelenek engedni, hogy mégis ő mutassa be a XIII. században épült, hosszú évszázadok tanújaként fennmaradt Istenházát. A freskókkal díszelgő falak, a belekarcolt latin és cirill betűs feliratokkal, az itt látható Kendeffy címer, a XVI. században reformátussá lett templom a magyar történelem évszázadairól árulkodik, bármit meséljen nekünk az állam nyelvén ez az önkéntes gondnok, még akkor is, ha – mint megtudjuk – ma már csak havonta egyszer van itt istentisztelet, s az sem biztos, hogy magyarul. Hiába, ahogy a legtöbb helyen, ahol a két nap folyamán megfordultunk, úgy sajnos, itt sincs már közösség, csupán néhány idős asszony maradt, aki még magyarnak vallja magát. Legtöbbször itt is másokért szólnak a harangok.

Őraljaboldogfalva református temploma

Ebéd, illetve kávészünetet tartottunk a közeli Hátszeg központjában, majd irány Poklisa, ahol egy nappal azelőtt megígérték, hogy beengednek megtekinteni a Pogány-kastélyt. Igen ám, de vasárnap más őr volt váltásban – ugyanis a kastély udvarán szellemi fogyatékosokat gondoznak néhány szocreál stílusú épületben – akit egyáltalán nem érdekelt, hogy alig egy napja ki mit ígért nekünk, hallani sem akart arról, hogy beengedjen. Végül idegenvezetőink hosszas alkudozása és több telefonálgatás után bebocsátást nyertünk, de nem a kapun. Nem! Mit is gondolunk? Egy résen, hátul, a kerítésen. Szigorú felügyelet és a fényképezés megtiltása mellett. Ha látni akartuk a XIX. században épült barokk kastélyt, más választásunk nem volt, kintről, az útról ugyanis az egykori kastélypark fáitól semmit sem láttunk volna. Az Erdélynek több neves személyiséget adó klopotivai Pogány család talán legismertebb tagja, a Constantin Brâncuș szerelmeként és modelljeként ismert Pogány Margit festőművész volt, akiről a híres szobrász több művét mintázta. Egyik szobra a kertben, a kastély előterében, a fák alatt még megtalálható. A kastélyt visszakapták az örökösök, de amíg udvarán szociális intézmény működik, nem nagyon lehet kezdeni vele semmit, így menthetetlenül romosodik tovább.

Pogány-kastély Poklisán

Kirándulásunk utolsó célpontja a Retyezát-hegység északi lábánál, Malomvíz falu felső végében, a Russzilor-patak jobb partja fölé magasló sziklaszirtre épült Kolc vára volt. A 726 méter magas hegyfokon a Kendeffy család épített lakótornyot a XIV. században. A XVI. században a krónikák már várat emlegetnek itt fent. A lakótornyot háromszög alakban erős fallal vették körül, amit a déli oldalon két toronnyal is biztosítottak. A XVII. században elfoglalták a törökök, majd ismét a Kendeffyek birtokába került, akik idővel kastélyt építettek magunknak, lent a faluban, s az elhanyagolt erődítmény romos állapotba jutott. Falai közt 1661-ben Evlija Cselebi török utazó is járt, aki az egyik legkorábbi leírást hagyta ránk erről a vadregényes helyre épült sasfészektől. A XIX. század végén valószínűleg Kolc vára ihlette a híres írót, Jules Verne-t, a Várkastély a Kárpátokban megírásakor.

A patak bal partján, a várral szemközt egy magaslaton álló kis kápolna eredetileg a Kendeffyek családi kápolnája volt, de valószínűleg védelmi célokat is szolgált. Az egykori kápolna belsejét freskók díszítették, a reformációt követően is megmaradt katolikusként. Erre a Kendeffy család nevelőjének, Baranyai Decsi Tóbiásnak, 1592-ben falba vésett nevéből is következtethetünk. Ez a felirat a mai napig megőrződött, még annak dacára is, hogy az egykori kápolnában már ortodox kolostor működik. A vár és a kápolna bemutatását követően csupán ez utóbbit, azaz, az ortodox kolostort látogathattuk meg, viszont így megúsztuk az eleredő esőt, mely aznap már nem az első volt a Retyezát erdős rengetege fölött.

Egykor a Kendeffyek családi kápolnája volt

Sötét felhős, esőáztatta időben suhantunk el buszunkkal a felismerhetetlenné romosodott malomvízi Kendeffy-kastély maradványai előtt. Úgy látszik, a faluban éktelenkedő, főút melletti romhalmaz senkit sem zavar errefelé. Ahogy már a szórványos magyar jelenlét sem az egykori gyepűn, a Hátszegi-medencében... Ezen régi kastélyok és templomok közt járva, Vörösmarty szavai sejlenek fel:

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sűrű fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.”

(Vörösmarty Mihály: Zalán futása)

A képek a szerző felvételei.