BAZSARÓZSÁS MAJÁLIS Rendhagyó majálist szervezett az E.K.E. marosvásárhelyi osztálya Mezőzáhra, a szttyepei bazsarózsák természetvédelmi területére. Nem első alkalom, két évvel ezelőtt is idelátogattunk a virágnyílás idején. A hely varázsa mindenkit lenyűgöz, nem csoda, hogy visszavágyunk. Ennyire pirosnak azonban sohasem láttuk még a rezervátumocskát pedig csak 8o százalékosra mondták a virágzást. Utunk első állomása (2oo8. május 11-i túránkhoz hasonlóan) Szentpálon volt, ahol megnéztük az égre meredező "falcsonkok"-at, a Haller-kastély maradványait. Elszoruló szívvel gondoltunk arra, hogy Orbán Balázs milyen másnak láthatta: "Ezen kastély a mult század elején, részben annak végén épült a renaissance-styl azon fényelgő modorában, mely az akkor épült főuri lakokat jellegzi, s mely főleg a belső berendezésnél fejté ki pazar fényét, hol a szobáknak ajtai, ablakai s a falak alsó része is díszmetszvényekkel ékitett cserfa-burkolattal van bevonva, melyeknek keretében nehéz kelme és gobelinek pompálkodtak." A sors különös ajándéka, hogy épp most került kezembe Harmath Ferenc: Az emlékek megszólalnak című könyve, amely a szerző életét bemutatva hűen ábrázolja mindazt, ami a szentpáli kastély múltja és jelene. Meglátogattuk az 1276-ban épült katolikus templomot is melyet 1741-ben újjáépítettek, de a megszokott reformátussá való átállás itt nem történt meg, templom is, lakosság is őrzi az ősi hitet. Mindez nagymértékben köszönhető Károlyi Klárának, Haller Gábor feleségének, aki a temetőkápolnát is építtette, ahova szívesen felsétáltunk ez alkalommal is, megemlékezni 10-15 „emberöltő régiségről" Ludas központjából az állomás fele, majd Cintoson keresztül vitt az út Magyarózd irányába. Eldugott falu, de Horváth István: Magyarózdi toronyalja című „írói falurajza” ismerté tette, legalábbis szűkebb pátriánkban. Először a református templomot tekinthettük meg Császár Béla lelkipásztor jóvoltából, majd a Horváth István (19o9-1977) emlékházat, amely lánya, Horváth Arany, áldozatos munkája révén megmaradhatott eredeti formájában, így nem csak az írónak állított emléket, hanem azt is láthattuk, hogy milyen volt a korabeli parasztházak berendezése. A négy sarokbástyás, francia gótikus stílusú kastélyt Pekri Lőrinc, II. Rákóczi Ferenc brigadérosa (és Bethlen Miklós történetíró nevelt fia) építtette francia gótikus stílusban 1682-ben. Történelmünk különös alakja ő, aki, bár Bécsben grófi rangot kapott, a Rákóczi szabadságharc idején a kurucok oldalára állt. Előbb tábornok majd főgenerális. Felesége, Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708), a magyar barokk első ismert költőnője, aki ebben a kastélyban írta első verseit. A 45 verset tartalmazó vörös bőrbe kötött könyvet Radák Istvánné Rédey Klára találta meg 1860-ban, tehát közel két évszázad múlva jelenhettek meg az Athenaeum című folyóiratban. Pekri veje, Radák Ádám 1732-ben építette újjá a kastélyt, melynek utolsó tulajdonosa Teleki Ilona bárónő volt, aki édesapjától kapta ajándékként 1918-ban. 1945-ben az oroszok elől kellett elmenekülnie innen. A ’6o-as évek közepétől elhagyatottan áll, és éli a hozzá hasonlóan elhagyatott kastélyok sorsát. Ám vele csoda történt: új tetőzetet kapott a Bonus Pastor Alapítvány jóvoltából, ezzel meggátolva a további romlást. Jelenlegi örököse, Jude Mária, aki Franciaországban él, a hírek szerint szeretné átadni kastélyát a Bonus Pastor Alapítványnak. Elhagyva Ózdot, Bükkösön álltunk meg, ahol a jó állapotban lévő udvarházat tekintjük meg (egyben községháza) azt vélvén, hogy ez lenne Kemény János szülőháza. Egy falusi világosít fel, hogy ez Teleki ház volt. A romosabbik, amelyik lennebb van, az a Kemény ház. (No, ezt elszalasztottuk, de legalább még egy ok, miért vissza kell térnünk ide…) Kemény János, akire emlékezni szerettünk volna, nemcsak képzett katona, ügyes politikus és diplomata, Erdély fejedelme volt, de önéletírása révén nagy értékű korrajzot is hagyott maga után. Irány Mezőzáh! Azok kedvéért, akik még nem látták a kastélyt, felugrottunk egy fél órára annak kertjébe. A kastély építtetője Ugron István, Ausztria-Magyarország követe és miniszterelnöke, császári és királyi kamarás volt. Szabálytalan alaprajzú kastélya franciaországi mintára készült. 1948-ig használták. Az államosítás után berendezését hivatalos személyek hordták el. Ugron István pedig a szegények házában halt meg. Napjainkban a kastély árva gyerekeknek ad otthont. Rövidesen elhagytuk Mezőzáhot, és a bazsarózsa rezerváció fele vettük utunkat, ahol meglepetésünkre ama jól ismert „mánélés” hangulat fogadott minden kellékével, amit eddig nem tapasztaltunk errefelé. Változnak az idők… No, de örvendjünk, hogy egyre többen látogatják ezt a természeti ritkaságot. Az, hogy láthatjuk ma a bazsarózsákat, elsősorban a kolozsvári botanikus kert igazgatójának, Alexandru Borza-nak és az általa kinevezett Marcu Sincraianu-nak köszönhetjük, aki dacolva a helyi lakosokkal, megvédte a területet a felszántás ellen, ami e ritka virágfaj menthetetlen kipusztulását eredményezte volna a térségben. Marcu Sincraianu halála után az őrzést Octavian Calugar vette át, aki ugyancsak nagy lelkesedéssel végzi elődje munkáját. A rezervátumban hemzsegtek a látogatók, az autóval alig járható földutat szépen szegélyezték a személygépkocsik. Mivel úgy láttuk, hogy nem ilyen környezetben vágytunk megsütni a flekkenünket, elbúcsúztunk a szépen kinyílt bazsarózsáktól, és a mezőségi tóvidéket átszelve Sályi-nál egy csendes, árnyékos helyen "piknikeztünk" - ahogy Május 1-én illik, minden "munkás-embernek". Innen már csak egy ugrás Mezőbánd, ahol a kisebbség most még komoly többségben van. A 2oo2-es népszámlálás alkalmával 738 román, 1111 roma, de számuk – vélhetően – növekvő tendenciát mutat, és 1863 magyar nemzetiségű lakost jegyeztek… A faluban rengeteg udvarház állt, melyek közül sok leégett az 1857-es tűzvészkor. Érdekesség lehetett volna a mezőbándi tó, amely évszázadokon keresztül megélhetést biztosított az ott élő embereknek. Használatáról 1875-ig külön törvény rendelkezett, a tóhasználat joga pl. csak fiúágon öröklődött. Sajnos 1971-ben lecsapolták. Az időnkből már csak a református templom megtekintésére futotta, ahol a lelkipásztor, Lukácsi Szilamér, ismertette a templom történetét: 1883-85 között épült, értékes úrasztala van, a szószék a marosvásárhelyi vártemplom szószékének mása, aranyozott ezüstkelyhe 1691-ből való. A templom udvarán az 11oo éves évfordulóra gyönyörűen faragott kopjafával emlékeztek meg a hívek. Természetesen ez csak egy töredéke annak, amit Mezőbándról elmondhatunk, de a lelkipásztor szavait idézve is: sok itt még a feltáratlan dolog. Hát ennyi fért ebbe a csodálatosan szép május 1-i napba. Múlt és jelen dióhéjban – bearanyozva a májusi nap első sugaraival. Szilágyi Eszter & Gáspár Melinda ekeMVH