Valamikor a földtörténet ókorában, egy mészkőhegységrendszer emelkedett ki a tengerből. Ez a Variszkuszi-hegységrendszer volt, amelynek annakidején alkotóelemei voltak többek közt a ma Gyalui-havasokként ismert magaslatok, ahogy az Erdélyi Szigethegység sok egyéb mészkőtömbje is. Idővel ezek a szilárd kőzetek megrepedtek és a mélyből láva tört a felszínre, egy gránitmagot hozva létre, s a körülötte található kőzeteket kristályospalává alakította át. Ma ezt a formációt Öreg-havasnak nevezzük, egy valamivel későbbi vulkántevékenység eredményét pedig Kalota-havasnak nevezték el eleink, hogy aztán manapság Vlegyászának, esetleg Vigyázónak hívjuk. A rákövetkező földtörténeti korban bőséges esős, trópusi időjárás köszöntött a vidékre, aminek következtében a lemosódott hordalékból vöröses agyag és homokkő rétegek alakultak ki a völgyekben. Később, valamikor a krétakor végén a földtörténeti újkor elején ez a terület ismét megsüllyedt, a völgyeket újból tenger borította, az elhalt csigák, kagylók és tüskésbőrűek vázaiból újabb mészkőréteg ülepedett le, ugyanakkor ezzel együtt gipszréteg is vált ki a hajdani tengervízből. Ebben az időben keletkeztek az elhalt óriás eukarióta egysejtűek elmeszesedett maradványaiból az úgynevezett Nummuliteszek (nummulinás mészkő), melyeket később a legenda Szent László pénzeinek nevezett. A tenger visszahúzódásával a vidék ismét szárazulattá vált, majd a Keleti Kárpátok felgyűrődésével kialakult a táj maihoz hasonló képe. Szinte azt írtam, hogy mai képe, de ez a kijelentés azért túlzás lett volna, mivel annak idején még természeti tájról beszélhettünk, ezt a mait pedig már rég az ember alakítja kénye, kedve és érdekei szerint. A tenger visszahúzódása után fokozatosan kialakultak a környék folyóvizei, a Kis-Szamos a Nádassal, a Kapus patakkal, a Fenes patakával, ezenkívül a Sebes-Körös mellékpatakaival s az Almás patak mellékvizeivel. A patakok közötti szelíd dombhajlatokat mintegy keretbe foglalják a bevezetőben leírt hegyek: a Gyalui havasok az Öreg havassal, a Kalota havas és a Meszes hegység. Novemberben a marosvásárhelyi EKE keretén belül szervezett honismereti kiránduláson a Kalotaszegre, azaz Erdély nyugati részének e gazdag magyar néphagyománnyal és régi templomokkal rendelkező vidékére látogattunk el. Ennek a tájnak a földtörténeti kialakulását próbáltam bemutatni a bevezetőben. Első célpontunk a Meleg-Szamoson 1974-ben megépült Tárnicai-víztározó volt. A Gyalui havasok gyönyörű erdős környezetében meghúzódó több kilométer hosszú víztükör impozáns látvány. A villanyáramtermelés céljából épült gát 94 méter magas és 237 méter széles. A környező erdőkben némi sárga és vörösesbarnás színt még felfedezhettünk e novemberi napon is s ez szép volt, de pár héttel lekéstük a természet igazi öszi színpompáját, amikor a fák lombozata valóságos színkavalkádban díszeleg. Talán nem kéne megemlíteni, de sajnos a valósághoz tartozik a rengeteg pillepalack és egyéb műanyag, ami a gáton fennakad. Emberi hanyagság- mondhatnánk, nézzük inkább a gyönyörű tájat s itt szerencsére lehet is szépet látni, de szép lassan a sok hulladék az űrből is észrevehetővé válik. A XIX. században az első műanyagok előállítói, felfedezői ha gondolták volna, esetleg el tudták volna képzelni, idővel mit idéznek elő újításukkal... De ezt ők már nem érhették meg. A víztároztótól visszatértünk Gyalura és indultunk felkeresni a tervezett kulturális célpontokat, meglátogatva Kalotaszeg néhány faluját. Azonban mielőtt ezek bemutatásába kezdenék, álljunk meg pár gondolat erejéig Gyalunál, Kalotaszeg e lassan jellegét vesztő településénél. Érdemes elgondolkozni azon, hogy minél népesebb egy falu, minél inkább ki van téve a forgalomnak, annál inkább felhígul magyar lakossága, veszít hagyományaiból, elveszti jellegzetes népi építészetét, semmitmondóbbak lesznek épületei. A gazdag történelmi múlttal rendelkező Gyalun, a magyarság lassan szórványba került (10% alatti a részaránya) s ennek megfelelően itt áthaladva a magyar jelenlét gyakorlatilag felfedezhetetlen. Néveredetéről is érdekeseket olvashatunk, ezért megosztanék róla pár gondolatot. Egyrészt magyar nyelvészek álláspontja szerint az ótörök „jal”(megéget) szóból származna. Nem szeretném cáfolni a török szóval való kapcsolatot, ami akár igaz is lehet (a török nyelvben nincs gy betűnek megfelelő hang, így ez más hangra cserélődik), de azért merész lenne azt kijelenteni, hogy e település neve török nyelvből lenne átvéve. Sajnos nagyon rossz az a szemléletmód, mely szerint hogyha egy magyar szó megvan valamilyen másik nyelvben is, valamennyire hasonló formában, arra rögtön rásütik, hogy azt onnan vettük át. Jobb lenne azt vizsgálni, miért van meg abban a másik nyelvben, illetve ki kitől, mikor és miért vehetett át valamit. Ha komolyan vesszük a hivatalos magyarázatokat, miszerint a legtöbb magyar szó és név más nyelvekből való átvétel, azt gondolnánk, hogy honfoglaló őseink eleinte nem is tudtak beszélni és portyázás közben lopkodtak össze idegen szavakat és kifejezéseket. Ezzel szemben lássuk csak, mit tartanak a románok. Ők személynév eredetűnek vélik Gyalut, s ebben még igazuk is lehet. Ha többet nem állítanának, igazat adhatnánk nekik, viszont ők nem állnak meg ennyinél, egyszerűen a román Gelu átvételének tartják..Ennek vizsgálatához nem kell egyéb, mint megpróbálni történelmi kontextusba helyezni ezt az állítólagos Gelu vezért. A román történelmet tekintve azt kell látnunk, hogy egyszerűen lóg a levegőben. Igen, a semmiben. Nem tudni honnan jött, hova ment, hol élt, hol volt a vára (egy igazi vezérnek vára csak kellett legyen). Egyszerűen csak megjelent, állítólag hősiesen ellenszegült Tétény (Töhötöm) seregeinek Erdélybe hatolásakor, aztán szőrén–szálán egyszerűen felszívódott seregestől. Nem tudni mi lett vele, többet nem jelentkezett sem ő, sem serege, sem leszármazottai. Nem zavarta őt ezután sem a honfoglaló magyarok térnyerése, sem a Gyulák Erdélyben való berendezkedése, de nem találkozott az Erdélyben nem sokkal azután feltűnő besenyőkkel sem. Sokkal valószínűbbnek tűnik a Gyalu név magyar (székely?) eredete, a legendákban szereplő hasonló nevű vezértől, aki megígértette népével, hogy a fennebb említett Téténnyel szembeni veresége esetén esküdjenek fel a honfoglaló magyarok szolgálatára. Gyalu az ő vára lett volna eredetileg, az eskű helye pedig a nem is oly távoli Esküllő falu. Gelu legjobb esetben is csupán Gyalu nevének torzult átvétele a román nyelvben. A fejtegetést végül azzal zárnám, hogy talán érdemes elgondolkodni a Gyula, illetve annak Gyala változata és a Gyalu nevek közötti összecsengésen is. Ideje azonban visszakanyarodnunk kirándulásunkhoz, melynek során a „Cifra Kalotaszegnek” is nevezett Nádasmentét, pontosabban ennek néhány faluját látogattuk meg. Cifra Kalotaszeg, ugye milyen fura, érdekes név? Olyan mintha fel igyekezne hívni magára a figyelmet. De nem bánja meg a látogató, ha odafigyel, mert amint a név is jelzi, a helyi magyar viselet, a népművészet díszítőelemei, az ezekben felhasznált színkombinációk meglehetősen cifrák, mondhatni hivalkodóak. Ugyanakkor ezek a díszítőelemek apró részletekben egyik falutól a másikig eltérnek egymástól, meglévén minden falunak a maga jellegzetes motívuma, mellyel értésére adja a világnak a pontos hovatartozást. Az sajnos már más kérdés, hogy mindezekből a hagyományos viseletekből a mai rohanó világ java része semmit sem ért, semmit sem következtet, sokszor hozzávetőlegesen sem, nemhogy pontosan. Még jó, ha rápillantva nem siklik így is rögtön át fölötte és pár percre rácsodálkozik, mielőtt továbbterelődne a figyelmetlensége. Első falu, melyet meglátogattunk Nádasdaróc volt. Előzőleg reklámozták, hogy nagyon régi és egészen különleges temploma van e félreeső, kicsiny falunak. Elmentünk hát megnézni, s ugye hol keresi az ember a templomot, csakis bent a faluban. Magát a falut így őszintén szólva kétszer jártuk végig buszunkkal fel és alá, a templomot keresve, viszont egy fából ácsolt haranglábon és egy gyülekezeti házzá átalakított egykori óvodán kívül semmit sem találtunk. Végül a helyi tiszteletes asszony útbaigazítása alapján észrevettük a falutól mintegy ötszáz méterre kinn a mezőn található, torony nélkül szerénykedő piciny templomot. A külső vakolat nélküli, ódon hangulatú templom körül temető, melyben újabb sírok és dülöngélő nagyon régi sírkövek láthatók vegyesen, több sírfelirat alig olvasható már. A gótikus stílusban épült templomba lépve mintha fokozódna az időutazás érzése. Sem fűtés sem villanyvilágítás nincs, az ablakok alatti, déli belső falon pedig feltárt freskótöredék látható. Egyes berendezési tárgyak többévszázadosak, a szószék például 1680-ból való, ezenkívül vannak szinte ugyanolyan régi padok is. Festett kazettás mennyezetét a XVIII. század közepén készítette Umling Lőrinc. Igen, ez mind különleges, de mindebből még nem derül ki, miért a falun kívül található e műemlék. A magyarázat rendkívül egyszerű: a templom a XIII. században épült, s az azóta eltelt évszázadok alatt az Árpádkori település többször költözködött, hol felmenekült a dombtetőre, hol a völgyben húzódott meg, attól függően, hogy éppen melyik volt előnyösebb, igyekezvén a tatárjárásoknak s a történelem egyéb viharainak útjából kikerülni. Ez sajnos nem mindig sikerült maradéktalanul. A templom eredetileg katolikus volt, aztán a XVI. században reformátussá vált. Nádasdaróc nevének első tagját a vidékről, a Nádasmentéről kapta, Daróc pedig, amint a kutatások alapján kiderült, - ahogy a Kárpát-medence összes többi Daróc nevű települése is - királyi birtok volt és a szláv eredetű név vadászatokra, prémkereskedésre utal. A színmagyar lakosságú piciny falu mindössze 95 főt számlál. Mivel a templomban sem fűtés, sem villany nincs bevezetve, az istentiszteleteket gyakran a faluban kialakított gyülekezeti házban tartják és csak különleges alkalmakkor veszik igénybe a régi templomot. Következő célpontunk a Nádas-patak alsó szakaszának egy északi mellékvölgyében épült, Darócnál lényegesen jelentősebb Méra volt. A szintén Árpádkori településnek már a XIII. században temploma volt, viszont ezt többízben átépítették és felújították, így teljesen más benyomást kelt, mint az előbb látott daróci. Hiába, így jár az, aki egy igazi különlegességgel kezdi, utána már nehezen tud meglepődni bármin is. Mérán egy régi szoba-konyhás, tornácos lakóházból kialakított tájházat látogattunk meg előbb, ahova belépve sütőkemence fogad a konyhában, készen arra, hogy befűtsék, valamint szövőszék. Ezen mintha épp félbeszakították volna egy rongyszőnyeg szövését. A szobában festett, faragott bútorokat láthatunk, magasra vetett ágyat, díszes népviseleteket és népi mintákkal ellátott varrottasokat és kerámiákat. A bemutatásukat figyelmesen végighallgatva bepillantást nyerhettünk a hagyományos kalotaszegi népi életbe is, miközben elkápráztat az itteni díszítésben használt színek sokasága. Igen, itt bemutatják a hagyományokat, amiket maholnap mint múzeumi különlegességeket kell ismertetni, ugyanis sokak számára a nyugati világból átvett szokások meghonosodása után ezek történelmi kuriózumok csupán. A tájházból átmentünk a bivalymúzeumba. Igen, jól olvassák, nem elírás: bivalymúzeum. Mit keres a bivaly a múzeumban?! Semmit, az szegény ott sincs. A múzeum egyszerűen a bivalytartásról szól, ennek eszközeit, használati tárgyait láthatjuk kiállítva itt, amihez fényképeket és információs anyagot is találunk mellékelve. A XX. század folyamán a mérai emberek életéhez olyannyira hozzátartozott a bivalytartás, hogy enélkül nem lenne teljes a faluról alkotott kép. A bivalytartás fortélyait, ennek mindennapi teendőit bemutatva fogalmat alkothatunk a falu életének legutóbbi mintegy 125 évéről. Mérába a XIX. század utolsó évtizedében hozták az első bivalyokat, ám ennek fogadtatása nem volt egyből pozitív. A legtöbben szörnyülködtek, mikor először bivalyt láttak: „milyen csúf, nagy, lomha fekete állat... olyan mintha magát az ördögöt hoznák a faluba”. Viszont hamarosan kiderült, hogy ez a csúf, nagy, lomha fekete állat egyáltalán nem az ördög, hanem egy kincsesbánya, ugyanis élelmet és megélhetést biztosít gazdájának. Nosza, nem kellett több a méraiaknak, elindultak többen is bivalyt vásárolni. A nagyon egészséges bivalytejnek és belőle készült termékeknek köszönhetően, azaz ezek értékesítésének a közeli Kolozsvár piacán, a bivalytartás olyannyira jövedelmező volt, hogy a kollektivizálás előtt több bivalyt tartottak Mérán, mint amennyi lakója volt a falunak. Aztán a kuláklisták és kollektivizálás következményeként az állomány jelentősen lecsökkent, de a ’89-es rendszerváltásig mindvégig megmaradt a bivalytartás hagyománya. Fellendülést az 1990 utáni lelkesedés hozott, amikor a bivalylétszám újból megugrott, de az állattenyésztés és a mezőgazdaság számára az utóbbi évtizedekben meghozott kedvezőtlen, mondhatnánk egyenesen hátrányos intézkedéseknek, rendeleteknek meglett az eredménye: az állatállomány drasztikus csökkenése. Ez túltesz a hajdani kollektívgazdaság bevezetésének káros hatásain is. Ennyi sorozatosan meghozott rossz döntés arra enged következtetni, hogy mindez talán nem teljesen véletlen. Esetleg ludas van a dologban... De ennek az úgynevezett „ludas”-nak sosem volt és esze ágában sincs sem ludat sem mást tenyészteni. Amiben érdekelt lehet az a szupermar... Jujj, ezt inkább ki sem írom. Nem, nem! Inkább maradjon úgy, mint abban a bizonyos viccben az „avécézár...”, befejezetlenül és mindenki gondoljon arra, ami erről eszébe jut. Szerencsére Mérán van még bivaly, igaz jóval kevesebb, mint hajdanán, de remélhetőleg nem vész ki sem innen, sem Erdélyből úgy általában ennek az Indiából származó és Európába már többízben behozott szarvasmarhafélének tenyésztése. Ha minden igaz, a bivalyt behozták annakidején még a hunok, aztán hozták az avarok, majd a honfoglaló magyarok, később bekerült a törökökkel, majd a cigányok vándorlásával, de valahogy sosem tudott itt igazán gyökeret verni az európai népek között. A mérai állomány méreteiről, illetve az utóbbi negyed évszázad létszámcsökkenésének mértékéről fogalmat alkothatunk, a múzeum hatalmas kolompgyűjteményét látva, amely a bivalyról lemondott gazdáktól gyűlt össze. Méráról Kalotaszeg egyik legrégibb falujába mentünk át, a szomszédos Magyarvistára. Vista szláv eredetű név, kilátót, kilátóhelyet jelent és tényleg, ahogy a neve is jelzi, a falu eredetileg fent, a Nádas-patakától délre húzódó, jó kilátást biztosító, dombháton volt Kolozsvár és Bánffyhunyad között. A korai Árpád-korban valószínűleg már létezett, mivel az 1280 körül épült román stílusú templom alapja alatt egy Szent István korabeli (uralkodott 997-1038) körtemplom alapjait fedezték fel. Vistán a templomot látogattuk meg, ahol a helyi tiszteletes asszony bemutatta annak eredeti (XIII. századi) részeit: a négyszög alakú szentélyt, a félköríves diadalívet, a befalazott sekrestyetartót, a nyugati oldalon látható félköríves kaput és a nyugati, rozettás körablakot. A templomnak tornya nincs, ezt egy XVIII. században fából ácsolt harangláb helyettesíti, ami a régi kapuval szemben áll. Egyik harang régibb mint maga a harangláb, ezt még Mátyás király (uralkodott 1458-1490) ajándékozta. A templomhajó bordás boltozatának zárókövén az 1498-as évszám látszik, ez valószínűleg egykori újjáépítésének idejét jelzi. A XVI. században Magyarvista gyülekezete s így a templom is reformátussá vált, erről a legrégibb adat 1580-ból származik. A templomot többízben bővítették és felújították, így a XVIII. században például nagyszabású felújításra került sor Umling Lőrinc kolozsvári szász mester és fiai jóvoltából. Ők akkor megépítették a déli bejárati kaput, a ma is meglévő szószéket, padokat ácsoltak és nekik köszönhető a kazettás mennyezet is. Az orgonát 1825-ben vásárolták, de valószínűleg egy régebbi orgonája is volt a templomnak. A belső falakon a XX. század elején Jézus csodáit és szentek életét ábrázoló faliképeket tártak fel. Ezek egy része a nyugati falon egy 1985-ös újrafeltárásnak köszönhetően ma is megtekinthető. Magyarvista színmagyar falu, lakói az itt áthaladó Nagyvárad-Kolozsvár vasútvonal 1870-es években való megépítésekor itt dolgozó olasz mesterektől eltanulták a kőfaragást, amit azóta is űznek. Vistai mesterek építették többek közt a magyar Országházat. Napjainkban itteni kőfaragók dolgoznak szerte nemcsak Romániában, hanem Magyarországon és Németországban is. Amikor itt meghallották, hogy Mákófalvára igyekszünk cifra szobát nézni – gondolva, hogy ezt ők sem adhatják alább – felajánlották, hogy olyant mutatnak ők is. Cifra szobának az úgynevezett tiszta szobát nevezik Kalotaszegen, amelyet berendeznek, de csak különleges alkalmakkor vesznek igénybe. Éltünk a lehetőséggel és megnéztük a megnevezett lakóház igazi berendezett szobáját, ami nem mű, nem múzeum, hanem egy egyszerűen szép, tiszta szoba, hagyományosan berendezve, ahogy a család tagjai tanulták szüleiktől, nagyszüleiktől, és ilyenként hitelesebb bármilyen kiállításnál. Elgondolkodtató viszont, hogy a kalotaszegi falvakban lépten-nyomon eladásra kínált, népi motívumokkal díszített emléktárgyaknak és egyéb ajándéktárgyaknak csak forintban és euróban van megszabott áruk, s ha véletlenül lejben szeretnénk megvenni, mint szokatlan jelenségre néznek fel tágra nyitott szemekkel. Hajlamosak lennénk elmenni azon értékek mellett, amik itt, Erdélyben vannak és hamarabb állunk meg a világ más tájain, kétségtelenül jobban reklámozott csodák előtt? Vagy máshol keresendő a helyzet kulcsa? Egyébként Vistánál maradva, ahol ugye, űzik a kőfaragást, helyi leleményességre vall, hogy olyan kisebb köveket is árulnak ajándéktárgyakként, amelyekre filctollal írtak fel némi szívdobogtató szöveget, idézetet. A latin betűsöket szinte jobban veszik, mint a kerámiákat és varrottasokat. Vannak székely rovásírással is, ezekre gyakorlatilag akármi lehet ráírva, úgyis gazdára lelnek. Végül utunk utolsó célpontja, a szintén Nádasmenti Mákófalva következett. Az oklevelek által először a XIII. században említett falu neve valószínűleg személynévből származik. A XIV. század elején már temploma és haranglábja volt. A régi templomot 1861-ben bontották le, s akkor építették 1861-66 között közmunkával a jelenleg is láthatót. Az építés éve a mennyezeten, emléktáblán látható. A templom egyik harangja a XIV. századból származott, ez ma már sajnos nincs meg, a másik 1778-ból való. Templomlátogatásra várva tettünk egy rövid sétát a közeli, többévszázados sírokat is tartalmazó temetőben, ahonnan még láthattuk amint az alkonyati napsugarak a szemközti dombsor tetejét nyaldossák, aztán a helyi tiszteletes asszony bemutatta a templomot. Innen átkísért az úgynevezett „Barátság házá”-ba, ami a református egyház gyülekezeti háza. Itt berendezett „cifra szoba” van, amit megnézhettünk és itt elmondták a különböző berendezési tárgyak és népi viseletek jelentőségét, szerepét, valamint megismertettek a kalotaszegi díszítésben kimondottan Mákófalvára jellemző, úgynevezett „hulló tulipán” elemmel. Mire a gyülekezeti házból kiléptünk sötét este volt, vacsoraidő mondhatnánk és amint előre meg volt beszélve, vacsorára hívtak a Kós Károly által tervezett helyi művelődési otthonba. Márton napján ha nem is éppen liba, de kacsasültet szolgáltak fel, azelőtt pedig bútorfestést mutattak be, majd végül élőzene kíséretében helyi néptáncosok egy rövid előadását élvezhettük. Beszámolóm nem lenne teljes, ha nem ejtenék pár szót Kós Károlyról, a hosszú ideig Kalotaszegen, Sztánán élt íróról és építészről. Róla ide kívánkozik, hogy szinte nincs olyan faluja ennek a térségnek, ahol valamilyen formában emlékével, hozzá fűződő eseményekkel, történetekkel, vagy látható építészeti hagyatékával ne találkoznánk. Többek közt az utunk során felkeresett Méra tejcsarnokát is az ő tervei alapján építették annakidején. Kocsis András