Hargitai tél

      Idén februárban a tél már visszaszorulóban volt és úgy nézett ki, hamarabb megadja magát, mint az előbbi esztendőkben. Hargitafürdőn azonban – ahova kirándulni készültünk – amint a hegyekben általában, ilyenkor még ő volt az úr és odaérkezésünkkor még semmilyen jel sem utalt arra, hogy átadná helyét a kikeletnek.

Sűrű havazás és vastag, friss hótakaró fogadott, olyannyira, hogy éjszakai túrára indulva a Borhegyesére a telepről kiszűrődő villanyfény a mindent beborító fehérséggel párosulva lámpáink nélkül is szinte nappali világosságot biztosított. A Kossuth-szikla felé vezető ösvényről feltértünk a Miklós sípályára, majd ennek tetejéről csodálhattuk Hargitafürdő fényeit és a hamisítatlan téli tájat. Az Ózon szálló szemből világító fényei el-eltűntek az alacsonyan gomolygó felhőkben. Néhol derékig süllyedtünk a puha hóba, de leevickéltünk a fenyvessel övezett ösvényen a főgerinc kéksávos jelzéséig, majd visszasétáltunk szállásainkra.
      Másnap a Csicsói-Hargita volt túracélpontunk, de a nagy mennyiségű frissen hullt hó az egész nap felhőkbe burkolt hegyen nem túl sok jóval kecsegtetett.

A meredeken emelkedő kék háromszögjelzés útvonalát követve társaságunk nagy része felért a tévétornyok alá. Innen a leszűkült látótávolság és nehézkés, szinte minden lépésnél többé-kevésbé hóba merüléses haladás következtében lemondtunk a Bagolykőhöz való eljutásról és inkább a csúcsplatón folytattuk túránkat.

A Bagolykő felé vezető ösvény kisebb fenyvesen halad át, ahol a fák között még mélyebben merülhettünk volna a hóba, ráadásul a hegyoldal meredek pereme is kivehetetlen ilyenkor. Fenn a tetőn ritkás fenyves fogad, majd a bekerített épületet és tévétornyot megkerülve kis magaslat (1737 méter) volt sejthető a ködben, melynek sziklái néhol kiálltak a mindent elborító fehérségből. Nyugaton hirtelen keskeny rés nyílt meg a hegyen ülő felhők közt, melyen egy pillanatig leláthattunk Szentegyháza felé, de amilyen gyorsan elénk tárult a mélyen alattunk látszó táj, épp oly hamar borított fátylat mindenre ismét a köd. Felejthetetlenül szép volt a lehavazott fenyők látványa,

az igazi havasi téli táj szépsége, de a fárasztó előrehaladás miatt nem mentünk el a plató északi részén levő csúcshoz (1759 méter) hanem inkább megkerestük a lefele vezető szerpentines utat és visszaindultunk. Kilátásunk ezúttal mindössze Hargitafürdőre és környezetére korlátozódott, míg szép időben akár több megyényi területet is beláthatnánk fentről.
      Részben pótolta a kilátás hiányát vasárnapi túránk, amikor a Kossuth-szikláról időszakos napsütés mellett nem csupán a Csíki-medencére és környékére, de távolabbi vidékekre is elláthattunk a gomolygó felhők közt, mint például a Déli-Kárpátok gerincére, a Kárpát-kanyar vidékére, vagy a Keleti-Kárpátok Gyergyói-havasoktól északra emelkedő magaslataira. Sajnálni tudtuk csak, hogy nem aznapra terveztük előbbi napi túránkat, miközben a délelőtti Nap egyre bátrabban sütötte a Hargita fenyves gerincét, csupán a csúcsok környéke bújkált felhőkben, melyek azért látni engedték útvonalunkat s a tőle nem messze napfürdöző Bagolykőt.

                                  
      Aznap egyébként Mátyás napja volt, s annak ellenére, hogy még borús reggelre virradt, madárdal tette kellemesebbé túránkat és később, ahogy kisütött a Nap, összeroskadni látszott a hatalmas mennyiségű hó, az utakon pedig patakokban folyt a hólé... Vajon beválik, amit a közmondás állít Jégtörő Mátyásról? Ha talál jeget visz, ha nem talál, hoz...

                                                                                       Kocsis András