Esős péntek reggel indultunk útnak. Úticélunk Háromszék volt, a Székelyföld déli részének nevezetességeit szerettünk volna meglátogatni, természetesen a teljesség igénye nélkül, de abból minél többet igyekezve besűríteni egy három napos utazásba. Mielőtt utunk látványosságainak bemutatásába kezdenénk, talán nem árt néhány szót ejteni Háromszékről. Ezen a néven 1562-ben, a „székely lázadás” évében egyesült a három kis székely szék, Sepsi- (Sebesi-), Kézdi- és Orbai-. Nevükben lakóinak régebbi, dél-erdélyi szállásterületeit őrzik, Sebest (Szászsebes), Kézdet (Szászkézd) és Orbót (Szászorbó). A Háromszéki-medence látképe Kovásznáról. Első célpontunk az Olt jobb partján meghúzódó Bölön volt, ahova Szászmagyarósról egy olyan hídon mentünk át a busszal, melyen csak remélni mertük, hogy mi is elérjük a túlpart aszfaltját, nem csak az emlékünk. A falu felső részén, többévszázados várfalak szomszédságában parkoltunk le. Az ódon falakon belül eléggé fura látványt nyújt a bizánci stílusú ortodox templomokra emlékeztető kupola és az érzés csak fokozódik mikor felfedezzük a templom előtti kopjafákat is. Ezt kupolás tetőzetű templommal meglehetősen nehéz társítani. Belépve folytatódik a furcsaságok sora, ugyanis az unitárius erődtemplom beltere keresztet mintáz, ráadásul a XIX. század végén, 1893-94-ben volt építve. Mindent megmagyarázott azonban a lelkész, a templomot ugyanis az a Pákey Lajos tervezte, aki Törökországban járt, ihletődött és terveit követve egy olyan Istenházát építettek az „unitárius Róma”-ként számon tartott településen, amilyen máshol nincs. Ez minden kétséget kizáróan sikerült. Ezen a helyen egy IV László király idejében (1272-1290) épült gótikus stílusú, egyhajós templom állt, amelynek védőszentje Szent Katalin volt. Ezt a XV. században újjáépítették és kibővítették. A torony középkori eredetű, a lőrésekkel ellátott várfal, valamint a három sarokbástya XVI.-XVII. századi, a „török veszély” idején épült. Unitárius erődtemplom Bölönben. A faluban pusztítottak tatárok, törökök és legutóbb, 1944-ben oroszok. Ez utóbbiaknak parancsba adták, hogy Berlinig meg se álljanak, aztán Bölön román helynévtábláját (Belin) látva leragadtak itt, mondván ők elég nagyvonalúak, egy fránya „r” betűn nem akadnak el. Egy biztos dúltak, fosztogattak és jelentős károkat szenvedett a település jelenlétük miatt. A falu szerencséjére, s a Kárpát-medence lakosságának kárára nyomatékos felsőbb utasításra tovább kellett folytassák útjukat az igazi Berlin felé. A faluban született Bölôni Farkas Sándor (1795-1842) utazó, emlékíró és műfordító, szobra a templom előtt látható. Nagyajta felújítás alatt álló unitárius temploma. Következő célpontunk a Baróti-hegység lábainál elterülő szomszédos Nagyajta volt, ahol egy Kriza János emléktáblás ház mellett parkoltunk le. Épp a templom fele indultunk, mikor Fekete Levente unitárius lelkész, aki már várt, észrevett és elénk sietett. Az erődtemplom felújítás alatt áll, ezért oda nem mehettünk be, de elmesélte a falu történetét és nevezetességeit. Ezután meglátogattuk a falumúzeumot is, melynek egyik szobájában hagyományos bútorok és munkaeszközök, azaz a lelkész szóhasználatában „korabeli fitneszgépek”, találhatók. Láttunk itt többek közt festett „kontyos székeket” is és minderről élvezet volt hallgatni az anekdotákkal és bő humorral tarkított előadást, melyben mindegyre feltűnt – akár egy népmesében – a székely falu bármikor tettre kész fiatalembere, a fáradtságot nem ismerő Pali és elmaradhatatlan párja, „drágatündér” Annuska, akiknek együttlétéből lépten-nyomon Jancsikák láttak napvilágot. Hogyan tudták megkülönböztetni a rengeteg névrokont, nem derült ki... Átmentünk a falumúzeum másik szobájába, ahol Kriza János (1811-1875) költő, nyelvész, unitárius püspök, a székely népköltészet gyűjtője emlékére létrehozott kiállítást láthattunk. A lelkész mesélt nekünk Moyses Mártonról (1941-1970), a totalitárius rendszer egyik áldozatáról, aki itt járta elemi iskoláit, itt dolgozott és itt van eltemetve. Nagyajtán járva mindenképp említést érdemel az innen származó Cserei család, amely számos neves tisztségviselőt adott Erdélynek, idevalósi volt többek közt Cserei Mihály (1667-1756) emlékíró is. A lelkész elbeszélését szívesen hallgattuk volna még, de több helyre el szerettünk volna jutni aznap, ezért vetettünk egy-egy pillantást a Cserei és Dónáth-Zathureczky-Szombathy udvarházakra és igyekeztünk Miklósvárra. Kálnoky-kastély Miklósváron. Sepsiszék egykori fiúszékének, Miklósvárszéknek névadó települése Nagyajta északi szomszédja, szintén a Baróti-hegység lábainál fekszik. Itt a Kálnoky-kastély kapuja előtt parkoltuk le buszunkat, majd besétáltunk a tágas udvarba. A XVII. században épült, majd klasszicista stílusban átalakított kastély épülete jobboldalt az udvar végében található egy angolkert és egy tavacska mögött. Az örökösöknek visszaszolgáltatott kastély meglehetősen nagy forgalomnak örvend, a látogatók belépőt fizetnek, majd magyarul, románul vagy angolul biztosítanak számukra idegenvezetést a korhűen berendezett emeleti termekben. Várnunk kellett míg az kastélyépületbe bebocsátást nyertünk, így jutott időnk körülnézni az udvaron és csoportképet készíteni. Jócskán a délutánban jártunk, mire Miklósvárról tovább tudtunk indulni. Az eső megállt, de fölöttünk továbbra is vastag felhők gomolyogtak. Igyekeztünk Illyefalvára, ahol kinyitották nekünk a református vártemplomot. Illyefalva az Olt jobb oldali teraszán épült, Sepsiszentgyörgytől délre, temploma egy dombtetőn áll, ahova egy aprókavicsos sétány kanyarog fel a temetőn keresztül. A templomot várfalak védik, a kapun belépve tágas udvaron találjuk magunkat. Bemehettünk a szépen felújított templomba, felmehettünk a tornyába is, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a Déli-Kárpátokra, a Kárpát-kanyar és Háromszék hegyeire. Kár, hogy ezúttal ezt a gomolygó felhőzet jelentősen korlátozta. Illyefalván megkerestük Jókai és Mikszáth szobrait, akik egykor a település országgyűlési képviselői voltak. Látkép Illyefalva templomának tornyából. Eléggé eltelt az idő, ezért igyekeztünk Árkosra, ahol a szállásunk is volt, de még mielőtt elfoglaltuk volna, meglátogattuk a helyi unitárius vártemplomot is. Esti szürkületben lépegettünk felfele a templom lépcsőin, beléptünk az ódon falakkal övezett udvarra, majd, hogy lássunk is valamit, betessékeltek a templomba. Elmesélték, hogy az 1831-33 között épült műemléktemplom helyén egykor Árpád-kori templom állt, melyet az évszázadok folyamán többször újjá kellett építsenek. Ahogy előbbi állomásainkon is, Háromszék térségében láthattuk, hogy viszonylag gyakran volt szükség a templomok felújítására vagy újjáépítésére, mivel eléggé közel van a Kárpát-kanyar szeizmikus térsége, így gyakran rázta meg földrengés e vidéket. Egyik bástya emeletén megnézhettük a vártemplom makettjét, valamint az egykori Árpád-kori templom alaprajzának makettjét és megtudhattuk, hogy Árkoson van Háromszék legnagyobb harangja, mely egy tonnát nyom. Árkos unitárius templomának makettje. Este elfoglaltuk szállásunkat a helyi Vasalóházban, megvacsoráztunk, majd fejünkben a rengeteg élménnyel nyugovóra tértünk. Első napi, Sepsiszéki utazgatásunk után, második nap a három szék legkisebbikébe, Orbaiszékbe igyekeztünk. Első célpontunk a Háromszéki-medence délkeleti sarkában meghízódó Zágon volt, ahol a Mikes-Szentkereszty kastélyt látogattuk meg. Ez egykor a Mikes család tulajdona volt. Itt született a Törökországi levelek írója, Mikes Kelemen (1690-1761), aki II.Rákóczi Ferenc hadapródja volt, követte a fejedelmet a száműzetésbe. Birtokainak elkobzása után került a kastély a Szentkereszty család tulajdonába. Az épületben múzeum működik, ahol megtekinthettük a Mikes Kelemen, Csutak Vilmos (történész, 1878-1936), Kiss Manyi (Kiss Margit, színésznő, 1911-1971) és Domokos Géza (író, műfordító, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, 1928-2007) emlékére berendezett tárlatokat. Mikes-Szentkereszty kastély Zágonban. Zágonból a közigazgatásilag Kovásznához tartozó Csomakőrösre (1904-ig Kőrös) mentünk át, ahol a nagy Ázsia-utazó nyelvtudós, a magyarság őshazájának kutatója szobránál álltunk meg. Megemlékeztünk Kőrösi Csoma Sándorról (1784-1842), aki itt született, itt kezdte iskoláit mielőtt felkerült volna a nagy hírű nagyenyedi kollégiumba. A Dardzsilingben elhunyt tudós szülőházát lebontották, de az emlékházat könnyen megtaláltuk. Sajnos, a járványhelyzet miatt nem fogadnak látogatókat, így hát fotózkodtunk a székelykapu előtt és a ház tornácának előterében, majd folytattuk utunkat. Orbaiszék központjában, Kovásznán nem terveztünk megállni, de közkívánatra mégis megnéztük a főtér keleti szélén látható Pokolsár nevű egykori iszapvulkánt. A vulkáni utóműködés nyomán keletkezett kéndioxidos-széndioxidos gáz- és borvízfeltörést (ásványvizet) egykor fürdőkúrára használták, ma kőmedencébe zárt, ráccsal fedett, alig feltűnő fortyogó maradt belőle. Kovászna városának északi szomszédtelepülése, Zabola volt következő célpontunk, ahol a központban, az úton átívelő székelykapu után balra tértünk a Csángó Néprajzi Múzeumhoz, amit Pozsony Ferenc professzor úr, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja mutatott be. Az előbbi napi borongós idővel ellentétben szép napsütés volt, ezért jól esett az árnyékba húzódva hallgatni beszédét. Elmondása szerint az utóbbi hét évszázad folyamán a magyarok több alkalommal telepedtek át a Kárpát-medencéből Moldvába, ahol elszigetelt környezetben megőrizték nyelvünk áttelepedésük idején beszélt, ma már archaikusnak számító állapotát és a magyar népi kultúra számos elemét. A folyamatos asszimilációs politika, valamint az 1989 után megnyílt határok és könnyebb utazási feltételek következtében felgyorsult a moldvai csángók körében is a nyelv-, kultúra- és identitásváltás, ezért nagyon fontos összegyűjteni, bemutatni és átmenteni az utókornak a csángó tárgyi és szellemi kultúrát. A Moldvában tapasztalható intolerancia miatt nem tartották biztonságosnak ott egy gyűjteményt vagy múzeumot létrehozni, ezért esett a választás az orbaiszéki Zabolára. A bemutató után körbejárhattuk a kiállított tárlatokat, ahol többek közt gorzafalvi, lészpedi és pusztinai lakásbelsőket, színes viseleteket, textíliákat, fazekasműhelyt és kerámiákat tekinthettünk meg. Zabola református erődtemploma. A múzeumtól elsétáltunk a református erődtemplomig, melyet kinyitottak és bemutattak. Az elmondottak szerint hajdanán egy Páva nevű falu állt ezen a helyen, ahol egy vár köveinek felhasználásával a XIV. században templomot építettek. Ezt az évszázadok folyamán többször újjáépítették és védőfalakkal láttak el. Zabola Mikes-kastélyában nevelkedett egykor zágoni Mikes Kelemen is, de az épület nem látogatható, szálloda működik benne. Így annak ellenére, hogy látogatásának ötlete felmerült ugyan, mehettünk tovább Gelencére. A Háromszéki-medence keleti szegletében, az azonos nevű patak völgyében meghúzódó Gelencén a XIII. századi, Szent Imrének szentelt katolikus templomot látogattuk meg. Ez a Székelyföld egyik legkülönlegesebb műemléke. Akárhány templomot láttunk eddig, a gelenceit egyikkel sem téveszthetjük össze. Kapuján belépve időutazás érzése keríti hatalmába az embert, mintha néhány évszázaddal visszarepítették volna az időben. A templom az első tatárjárás után épült 1245 körül, a diadalív félköríves formája mai napig megmaradt. Szinte a teljes belső falfelületét freskók borították. Ezek közül leghíresebb és művészettörténeti szempontból a legjelentősebb a XIV. században festett, a nyugati fal felső részét elfoglaló Szent László-legenda képsorozata. Alatta Krisztus szenvedéstörténetének képkockái látszanak. A szentségfülkébe vésett 1503-as évszám a templom gótikus stílusban való átépítésének idejét jelzi. Abban az időben építhették a védőfalat és a tornáccal magasított tornyot is. A festett kazettás mennyezet a XVII. században készült. Az 1932-es restauráláskor tárták fel a gótikus szentély padlózata alatti román kori szentélyt és fedezték fel a templom rovásírásos feliratait. 1966-ban felújították a kazettás mennyezetet és megtisztították a freskókat, majd 1999-ben külső falfestményeket fedeztek fel. Gelence katolikus temploma a Székelyföld egyik legkülönlegesebb műemléke. Kellemes koraőszi napsütés volt és ennyi kulturális élmény és információhalmaz után jól esett megállni és sétálni egyet a Rétyi Nyírben, vagy Orbán Balázs szóhasználatával élve Háromszék Szaharájában. A többnyire homokkőből felépült Háromszéki hegyekből a Nemerében eredő Feketeügy által szállított homok a medence déli, laposabb vidékén lerakódott, majd kiszáradt. Miután az éghajlat csapadékosabbá vált, a homokfelületen megjelent a növényzet, az alacsonyabb részeken pedig a homok alatti vízátnemeresztő réteg következtében tavak alakultak ki. A Feketeügy balparti mellékén kialakult Rétyi Nyír jellegzetes fafajtája a közönséges nyír (Betula pendula). A nyírfaerdeiről és tavirőzsáiról híres terület tizenöt négyzetkilométeren terül el melyből nagyjából két és fél négyzetkilométernyi rész védett, ez a Rétyi Nyír Természetvédelmi Terület. Tó a Rétyi Nyírben. Aznap délután még a sepsiszéki Uzonban álltunk meg. A Feketeügy jobb partján elterülő falu Mikes-kastélyát látogattuk meg. Az örökös által bemutatott épület felújítás alatt áll, emeletén már vendégszobákat alakítottak ki, az alagsorban konyha és lovagterem működik, az istállóban pedig hátaslovak várják a lovagolni vágyókat. A Mikes örökös elmesélte azt is, hogy itt, Uzonban eredetileg Béldi-udvarház állt, amelyet Apafi Mihály fejedelemsége idején (1661-1690) Béldi Páltól koboztak el Teleki Mihállyal, a fejedelem főtanácsosával való szembefordulása miatt. A birtokot ezután kapták meg a Mikesek. Árkosra, a szállásunkra ismét sötétben érkeztünk, de reggel mielőtt továbbindultunk volna, házigazdánk, Bálinth Zoltán bemutatta a szomszéd telken létrehozott Vasalómúzeumot. A belépőt valósággal zavarba ejti a különböző méretű és formájú vasalók sokasága, melyek közül rengeteg XIX. századi. Ennyi vasalót egy helyen szerintem egyikünk sem látott eddig. A Vasalómúzeum egyfajta tájház is, ugyanis a házigazda régóta gyűjti a népi szerszámokat, használati tárgyakat, viseleteket. Láttunk itt egy középkorból származó sarkantyút is, mely az elmondás szerint meglehetősen rozsdás állapotban került elő, de Coca Colában áztatva tökéletesen megtisztult. Ha ezt sejtette volna annak idején az a bizonyos amerikai gyógyszerész a XIX. század végén... Órákig lehetne nézelődni itt is, mi azonban nem számítottunk ennyi látványosságra, ezért nem terveztük hosszúra a látogatást, így mennünk kellett, vártak Oltszemen. Vetettünk még egy pillantást egy egykori Benkő-udvarház helyén álló Szenthkereszty-kastélyra, melyet az örökösök visszakaptak és felújítottak, majd elbúcsúztunk házigazdánktól. Oltszem Sepsiszentgyörgytől északra, az Olt egyik jobb oldali teraszán épült. A falu felső végén álló Mikó-kastélyt az örökösök visszanyerték és kiköltözni készül az ott működő értelmi fogyatékos gyerekek iskolája. A gondnok már előre üzente nekünk, előkészítette a kastély kulcsát számunkra. Az út felől ódon kőkerítés, a kapun belépőt pedig fasorral szegélyezett sétány fogadja. Na, meg egy sereg gyerek az udvaron. Alig érkezünk, a gondnok jön elénk és küldi is fel az egyik srácot a kulccsal az udvar felső végében álló kastélyhoz. Felmegyünk, magabiztosan felszalad a lépcsőkön, „nyitom” szól röviden hozzánk és beilleszti a kulcsot a zárba. Mindezt operatívan, nyugodtan. De nem is volt miért idegeskedjen, gondolhatta magában, hisz kulccsal könnyű, nemde? Akinél a kulcs annál a hatalom, ahogy mondanák. Tehát beilleszti a kulcsot, elfordítja és... Feszült várakozás, izgalmunk a tetőfokán... és semmi! Nem történik semmi. Zavartan kiszedi a kulcsot, majd beilleszti ismét, most már figyelmesen, de ismét semmi. „Rossz kulcsot adtak, megyek, elkérem a jót” – és elszalad, majd hamarosan visszajön. „Ez a jó, más nincs, azt mondták” – majd megint próbálgatja sikertelenül. Akinél a kulcs, azé a hatalom, de az az igazi úr, aki rendelkezik a lakattal is, mondhatnánk, majd kiderül, hogy a gondnoknál levő kulcsot nem, de a lakatot lecserélték, valószínűleg az örökösök. Hamar végeztünk, összegezzük, belátva, hogy ezúttal nincs esélyük megnézni a belső falakra az 1840-es években Bodor Péter székely ezermester által festett képeket. Málnásfürdői sétány. Oltszem fölött az Olt völgye összeszűkül, mi azonban betérünk Málnásfürdőre, majd átbuszozunk a Baróti-hegység gerincén Zalánpatakára. Ez a Nyíres-patak völgyében meghúzódó kis falu a Kalnoky család által a XVII. században alapított üveghuta körül alakult ki. A faluban hagyományosan épült házakat találunk, az itteniek a természettel harmóniában élnek. A vadregényes, érintetlen környezet, melyet a „civilizált” Európában ma már hiába keresnénk, a közelmúltban annyira megtetszett Károly walesi hercegnek, hogy itt telket vásárolt. Károly walesi herceg kapuja Zalánpatakán. A falu felső végén masszív kőkerítés fogad, s a kapun belépve kiadó hagyományos falusi házakat találunk, minden szükséges hozzávalóval. Akár egy tündérmesében, tiszta levegő, tiszta ház, hangulatos udvar és erdő körös-körül. A kapuval szemben turistajelzés vezet az erdőbe, melyen hamarosan borvízforráshoz, kádfürdőhöz és mofettához jutunk, melyek mintha a természet ajándékai lennének itt. Közel van a Hargita-hegység déli része, s a vulkáni utóműködés nyomán felfakadó vizek és feltörő gázak itt találnak maguknak utat a felszínre. Különleges élményekkel töltekezve indulunk tovább és arra gondolunk, ide vissza kellene jönni. Borvizes kádfürdő az erdőben. Erdővidék északi részén, Baróttól négy kilométerre északra egy spontán javaslat nyomán megálltunk Olaszteleken is. A falu Károly Róbert magyar király (1308-1342) idején betelepült olasz lakóiról kapta nevét. Az elegánsan felújított Daniel-kastélyt szándékoztunk megnézni kívülről, ugyanis a kastélyszállóként működő épületek nem látogathatóak. Annyira modernül felújították őket, hogy szinte nem is egykori kastély benyomását keltik. Az udvaron fából ácsolt építményeket találtunk, melyeket a modern művészet remekeiként tartanak számon, azonban absztrakt formájukkal meglehetősen felemás hangulatot keltenek. Különösen furán hatnak ha összevetjük őket az alig fél órája látott, a természettel tökéletesen harmonizáló zalánpataki házakkal. Székely logikával ami használhatatlan, az haszontalan is... A Vargyas-szurdok bejárata Erdővidék felől. Utazásunk utolsó célpontja a várva-várt Vargyas-szurdok volt. A székelyföld egyik leg látványosabb sziklaszorosát Erdővidékról, Vargyas faluból lehet gépjárművel megközelíteni. A Hargita központi, nagy kráterét áttörő Vargyas-patak miután végigfolyik a vulkáni platóvidéken néhány kilométer hosszan átvágja a Persányi-hegység északi részének (Rika-hegység) mészkőtömbjét, egy csodálatos szurdokot alakítva ki Homoródalmás és Vargyas között. Orbán Balázs így ír erről a helyről mintegy másfél évszázaddal ezelőtt: „A természet e helyen annyi nagyszerűt, annyi megragadóan szépet halmozott egybe, hogy a bámulat valójában kimerül azoknak csudálásában.”. A 70-80 méter magas sziklafalakban 122 barlang alakult ki, melyek védett denevérfajoknak adnak otthont. A szurdok természetvédelmi terület, a bejáratnál belépőt kell fizetni a parkőröknek. Számos barlangja közül kettőt ajánlanak látogatásra, a Lócsűrt, mely mint neve is jelzi, egykor az igásállatok menedékhelye volt és a Nagy-barlangot, újabb nevein Almási-, vagy Orbán Balázs-barlang, mely az környező lakosság menedékhelye volt vész esetén. A Nagy-barlangból jól rálátunk a Csala-tornya legendás sziklaszirtjére, melyről egy tatárvész elmúltát oly heves karlendítéssel igyekezett a szemben levő barlangban megbúvó emberek tudtára adni Csala vitéz, hogy a lendülettől lezuhant a szikláról. A Csala-tornya látképe a Nagy(Almási)-barlangból. Végigjártuk a szoros látványos szakaszát és felmásztunk a két barlangba is, s ez különösen jól esett ezen a napos vasárnap délutánon egy kulturális élményekben és információkban gazdag három napos honismereti túrát követően. A Lócsűr-barlang. Délutáni fényben a Vargyas-szurdok. A fotók a szerző felvételei.