Karácsony után gondoltam egy nagyot, vettem egy last-minute jegyet, és elmentem világgá. Többen azt mondták, hogy bolond vagyok, nem lenne szabad ilyenkor utazni, de én bíztam az őrangyalaimban, hisz még sosem hagytak cserben. Augusztusban is caminóztam két hetet, mindenkit megöleltem (aki engedte), és nem lettem beteg, akkor most miért félnék? Tanzániában szinte senki sem hord maszkot, nincsenek szabályok, mégsem halnak meg tömegesen. A sok korlátozás után úgy éreztem magam, mint aki kiszabadult a börtönből. Ebben az időszakban olyan helyekre érdemes menni, ahol régen tömegnyomor volt. Covid előtt napi négyszáz ember mászott fel Afrika tetejére, most viszont akkora pangás van, hogy a munkanélküli hegyivezetők az utcán vadásszák a klienseket, névjegykártyát osztogatva. Én jobbnak láttam emailben mindent előre leszervezni. Egy kedves marosvásárhelyi barátom 2008-ban volt fent a Kilimandzsárón, ő ajánlott egy megbízható hegyivezetőt. Pár nappal később kiderült, egy budapesti ismerősöm szintén Ombenivel jutott fel a csúcsra, ráadásul úgy, hogy éppen vesegörcse volt. Ahogy megérkeztünk Arushába, a gájd rögtön jött a hosztelbe, megbeszéltük a részleteket, és másnap indultunk is az akklimatizációs túrára. Mivel a nyáron elmaradt a szokásos magashegy, fontosnak tartottam a Mount Merun (4562 méter) kezdeni. A statisztikák szerint sokkal nagyobb az esély feljutni a Kilimandzsáróra, ha valaki előtte megmászott egy négyezrest. Sokan csodálkoztak, hogy a Meru hegyre mindent mi cipeltünk fel, vizet tisztítottunk Steripennel, és esténként én főztem – Afrikában ez nem divat. Gázpalackot is nehezen tudtam beszerezni, négy kempingboltba kellett elmenni, míg végre sikerült. A legtöbb helyen csak a tíz kilós gázpalackot árulták, amit a serpák szoktak vinni. A következő meglepetés a nemzeti park bejáratánál ért. Nem tudtunk sem kártyával, sem készpénzzel fizetni, vissza kellett menni a városba, és a helyi bankban utalni a belépőt. Nem tudták megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen így kellett tenni. Aztán, hogy fokozódjanak a nehézségek, a ranger (erdőőr) bejelentette, hogy a harmadik nap nem hajlandó feljönni velünk a csúcsra, annak ellenére, hogy előre kifizettük. A legtöbb turista hegyivezetőt is visz, nekünk viszont nem volt szükségünk rá, és ezt a ranger nem akarta elfogadni. Legszívesebben csak kettesben mentünk volna, nem vagyunk kísérőhöz szokva, de a fegyveres őr kötelező volt a vadállatok miatt. A szervező és egyben sofőr, Ombeni lelépett. Három órás várakozás után megjelent az új ranger, aki azt ígérte, végigkísér minket. Aztán mire felértünk az első táborhelyre, meggondolta magát, és átadott minket egy harmadik erdőőrnek. Nem tudtam eligazodni rajtuk. Kezdetben azt hittem, hogy teljesen felesleges egy ilyen kísérő, aztán amikor megláttam a túraösvényen legelésző bölényeket, hálás voltam a jelenlétéért. A ranger elmagyarázta, hogy ezek kiszámíthatatlan állatok, bármikor támadásba lendülhetnek. Szabály szerint ilyenkor ő először a levegőbe lő figyelmeztetésként, ha ez nem hatásos, akkor meg kell lőni a bölényt. Eközben nekünk le kellene feküdni a földre, de nem lehet rajtunk a nagy hátizsák, nehogy az ezer kilós állat beleakassza a szarvát, és felkapjon. Rákérdeztem, megtörtént már, hogy a turisták a földön kötöttek ki. A bácsi komolyan bólogatott, és elmesélte, hogy a helyiek jobban félnek a buffalótól, mint az oroszlántól. Aztán a fegyver csapkodásával zajt keltett, és odébb tessékelte a hatalmas állatokat. Ezek után már nem lepődtem meg, amikor a zebrákat, impalákat és zsiráfokat terelgette. Még sosem láttam ilyet, mintha gyerekkorom képeskönyvei elevenedtek volna meg. Napnyugta után pedig az egyik bokorból egy egész varacskos disznó család ugrott fel. Testközelből csodálhattam ezeket az állatokat, ami azért volt nagy élmény, mert aki elmegy szafarizni, csak az autóból nézheti őket, mivel szigorúan tilos kiszállni. Hamar megtanultam, hogy Tanzániában bármikor érhetik meglepetések az embert. Egyszer kitettem egy mangót a sátor mellé, azzal a gondolattal, hogy mindjárt megeszem, de mire észbe kaptam volna, egy élelmes majom ellopta. A második táborhelyen az erdőőr rá akart venni, hogy éjfélkor induljunk a csúcsra, de mondtam, hogy jó kondiban vagyunk, nem érdemes sötétben túrázni, elég, ha négykor kelünk, és a telehold fényénél indulunk. Este nem említette, hogy milyen tervei vannak, hajnalban viszont hozott egy fiút, akiről kiderült, hogy éppen készül a hegyivezetői vizsgára, de még sosem járt a Meru csúcson. Mivel a következő héten Afrika legmagasabb csúcsára kellene feljutnia, pont jól jött az akklimatizáció lehetősége. Később az vigasztalt, hogy nem csak én lettem hegyibeteg, hanem a srác is, pedig serpaként már többször járt négyezer méteren. Megjelent a fejfájás, szédülés, hasmenés és ujjzsibbadás, annak ellenére, hogy sok vizet ittam. Két órára voltunk a csúcstól, amikor elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy feladom. A vezetőnk azt javasolta, hogy forduljak vissza a segédjével, ő pedig felviszi Terryt (aki a gyönyörű fotókat készítette) a csúcsra. Hegymászáskor általában önző vagyok, de most az motivált, hogy nem vehetem el ettől a szegény sráctól az egyetlen lehetőséget, hogy felkészítse szervezetét a Kilimandzsáróra, hisz ezen múlik a jövője. Eszembe jutott, hogy légzőgyakorlatokkal és jógával növelhetem az oxigén szintemet, gyorsan megtanítottam a fiúnak is pár mozdulatot. A teve póz a hányingeremet is enyhítette, úgyhogy negyedóránként beiktattam. Szerencsére a ranger türelmesen várt ránk, tudta, hogy ilyen magasságban nem is szabad sietni. Valahogy nagy nehezen felvonszoltam magam a csúcsra, de csak akkor könnyebbültem meg, amikor elindultunk lefelé. Nem volt étvágyam, mégis leerőszakoltam egy müzli szeletet ebéd címszó alatt. Egy kicsit pihentünk az alaptáborban, majd elindultunk lefelé. Szabály szerint hatkor bezárnak a nemzeti parkok, mi viszont fél hétre értünk le, napnyugta után. Egy nap alatt tettük meg a kétnapos távot, háromezer méter szintkülönbséggel (sikerült megdönteni a saját rekordomat). A turisták nagy része négy nap alatt mássza meg a Mount Merut, mi is jobban tettük volna, ha nem zsúfoljuk bele három napba. Nagyon elfáradtunk a túra végére, és még két órás út állt előttünk, hogy visszaérjünk Arushába. Megajándékoztuk magunkat két pihenőnappal, amit az édesanyám ismerősének a barátnőjénél töltöttünk (milyen kicsi a világ). A hegyre nem tudtuk felcipelni, de itt rengeteg friss mangót, papaját, ananászt, görögdinnyét, piros banánt és avokádót ettünk. Tízszer olcsóbb és sokkal édesebb volt, mint otthon. A házigazdánk pedig maniókát, sült banánt és vízi tormát adott nekünk. Micsoda hedonizmus. Este meglátogatott Ombeni, hogy megbeszéljük a Kilimandzsáró (5895 méter) túra részleteit. Miután kifizettük a hét napos Lemosho utat, bejelentette, hogy másnap egy kicsit többet autózunk, így hét kilométer helyett csak négyet fogunk gyalogolni. Ösztönösen elleneztem a változtatást, de addig hajtogatta, hogy sokkal jobb lesz így nekünk, míg végül rábólintottam. Jobban tettem volna, ha előveszem a levelét a részletes útvonallal meg a térképet, és mindent tisztázunk. Tanzánia az ellentétek országa. Hihetetlenül kedves és önzetlen embereket ismertem meg, ugyanakkor volt olyan, aki szemrebbenés nélkül hazudott a képembe többször is. Reggel Ombeni fél órás késéssel érkezett, és csak mellékesen megjegyezte, hogy elmegyünk az orosz csoportért. Két és fél órát vártunk a tizenhat emberre, nem is értettük, hogy mi történik. A túravezető mentegetőzött, hogy egyszerűbb volt minket is ugyanazzal a busszal szállítani, ha már egy napon indultunk. Megjegyeztem, hogy mi is meg az oroszok is privát túrára fizettünk be, és ő senkit sem tájékoztatott előre, hogy összerakja a két csapatot. Erre azt válaszolta, ne aggódjak, csak az utazás közös, így nem kellett neki még egy autót szervezni a négyórás útra. Mi naivan elhittünk neki mindent. A nemzeti park bejáratánál két óra eltelt az adminisztrációval és a csomagok méricskélésével. Negyven serpa állt sorban, hogy lemérjék a hátizsákokat. Ahogy néztem a készülődést, fura idegesség vett erőt rajtam. Már többször előfordult velem, hogy mielőtt valami rossz történt volna, kellemetlen nyomást éreztem a gyomorszájamnál. Akkor fogtam gyanút, amikor észrevettem, hogy az én hátizsákomat is bedobják az orosz csomagok közé, és mindent visszapakolnak a busz tetejére. A főnök lazán azt mondta erre, hogy még bő egy órát fogunk autózni. Meghökkentem, hisz nem így szólt a terv. Több út vezet fel a Kilire, mi azért választottuk a leghosszabbat, hogy legyen időnk akklimatizálódni. Ráadásul azt mondják, a Lemosho út a legszebb, különösen az első két napja. Ombeni viszont utolsó pillanatban átalakította az egészet. A harmadik táborhelyre akart vinni egyenesen, mert az orosz csoportnak ez volt a terve, és így könnyebb volt neki mindent megszervezni. Előző este fél szóval sem említette, hogy a 3840 méteren levő Shira II tábor a cél, most viszont azt állította, hogy ő mindenről tájékoztatott bennünket. Csak ismételgette, bízzatok bennem, jó lesz. De hát hogy is bízhatnánk meg egy ilyen emberben, aki folyamatosan hazudik? Fél napunk ráment arra, hogy meggyőzzük, térjen vissza az eredeti tervhez, válassza szét a két csoportot, és vigyen minket az első táborhelyre, Mkubwába, 2820 méterre. Nem csak velünk, de a nemzeti park őrével is sokáig vitázott, mert újra kellett írni az összes engedélyt, szét kellett választani a sátrakat és a főzéshez szükséges dolgokat. Utólag derült ki, hogy pár dolgot elfelejtett a nagy felfordulásban: a beígért étkező sátrat kempingszékekkel, a csokit, a húst, a halat és az elsősegély csomagot. Még egy hibát elkövetett Ombeni: indulás előtt nem ellenőrizte le, hogy az alkalmazottjai egészségesek legyenek. Első nap csak az egyik serpa köhögött, második nap viszont a gájd is. Harmadik nap úgy döntöttünk Terryvel, hogy mindkettőt hazaküldjük, mert nem akartunk kockáztatni. Védekezésképp szorgalmasan ittuk a propoliszt és az oregánó olajat. Tanzániában hisznek a természetes gyógymódokban, így a segítőink is kértek a cseppecskéimből. Kaptunk egy új serpát, Timet, akit kineveztek segéd hegyivezetőnek, mert papíron kötelező, hogy két gájd legyen a csapatban. Minden táborhelyen regisztrálni kellett, úgyhogy a többiek gyártottak neki egy hamis igazolvány számot. Így összesen hét fekete legény dolgozott nekünk. Azt hittem, hogy ez sok, aztán megtudtam, hogy a többi kétszemélyes csoportban tizenkét kísérő volt, mégis sokkal nagyobb csomagokat cipeltek. A szakács és serpák általában előrementek, viszont Deo és Tim végig a közelünkben voltak. Hamar kiderült, hogy túl gyorsak vagyunk, mert a leírás szerint a csapat teával és ebéddel vár minket a táborhelyen, de ez egyszer sem sikerült nekik. Sőt, olyan is volt, hogy zuhogott az eső, és még a sátrak sem voltak felhúzva, mire megérkeztünk. Az viszont nagyon tetszett, hogy a túra után egy kis tál meleg víz várt a sátram bejáratánál. Igaz, hogy otthon én ekkora tálban szoktam salátát készíteni, de itt pont elég volt a büdös testrészeim megmosására. A luxus túrákon zuhanyt és külön vécé sátrat cipeltek a serpák, mi viszont a legolcsóbb csomagot választottuk (ami így is drága volt), arra gondolva, hogy bármelyik bokorban el tudjuk végezni a dolgunkat. Több, mint húsz éve sátrazok, nekem már az is kényeztetés, hogy meleg vízben mosakodhatok. A táborhelyekhez guggolós vécé is tartozott, ami néha nagyon koszos volt, és nem volt benne folyó víz. Milyen lehetett, amikor napi négyszáz ember járt ide? Most viszont alig pár ember lézengett a táborhelyen, ami azért volt jó, mert lehetett barátkozni velük. Megismertem egy szimpatikus brazil párt, akik még sosem jártak ilyen magasságban, de nagyon lelkesek voltak. Néhány napig tartották a tempót, aztán lelassultak, mert ételmérgezést kaptak. Feltételezem, hogy a harminc fokban, hátizsákban cipelt hús lehetett a ludas. Találkoztam pár némettel és svájcival, de legtöbben az oroszok és az amerikaiak voltak. Utolértük az orosz „barátainkat”, és kiderült, a csapat fele hegyibeteg lett, és két napon át magatehetetlenül feküdt a sátorban. Erről ennyit. Mi viszont nagyon jól akklimatizálódtunk. Deo minden este jött a véroxigénszint- és pulzusmérő kütyüjével (amit nemrég az egyik kliensétől kapott), és mindent tesztelt. Az oxigénszaturáció értéke napról-napra csökkent, de megmaradt kilencven felett. Timtől megtudtuk, ha valakinek ötven alá menne, rögtön le kell vinni a hegyről. Érdekes volt látni a különbséget: az én eredményem minden este egy kicsivel jobb volt, mint a túratársamé, csúcshódításkor viszont lezuhant hetvenre, míg az övé továbbra is kilencven körül járt. Ilyen sokat számít az, ha valaki sok éve rendszeresen fut. Itt az ideje nekem is elkezdeni. A Mount Meruval ellentétben a Kilimandzsárón nincs sziklamászás, az egyetlen nehézséget a magasság okozza. A hegyivezetők mesélték, hogy néha kezdőket is felvisznek (felvonszolnak) a csúcsra, csak nagyon oda kell figyelni a szabályokra. Én mindig is hangoztattam, hogy hegymászáskor mennyire fontos a napi négy liter víz. A Kili az első hely, ahol a nemzeti park bejáratánál ezt megemlítik. Jó lenne, ha az Alpokban is lennének ilyen táblák. Több olyan túrázóval találkoztam, aki csak egy liter vizet cipelt, és hegyibeteg lett. Persze az is fontos, hogy a túlzott ivás mellett elég sót együnk. Én ezt magokkal szoktam megoldani: pisztácia, mandula és kesudió. Illetve van két másik nagy kedvencem, a főzőbanánbanán vagy manióka chips. A Himalájában azt tanultam, hogy a kurkuma, a fokhagyma és a múmijó jó hegyibetegség ellen, ezeket is vittem magammal. És természetesen sokat számított, hogy a szakács kérésünket tiszteletben tartva igyekezett egészséges ételeket főzni. Olyan hatalmas adag kókusztejes zöldségcurryt készített minden este, hogy addig ettünk, amíg már mozdulni sem bírtunk, és még reggelire is maradt belőle. Néha érett avokádóval vagy mangóval kedveskedett, el sem tudom képzelni, hogyan cipelték mindezt fel a hegyre. A legtöbb túrázó szendvicset és kekszet kapott ebédre, nekünk viszont jó dolgunk volt, Baraka mindig zöldséglevest főzött és palacsintát sütött. Utolsó nap pedig sós banánfőzelék volt az ünnepi menü. Kezdetben azt hittem, a gájdok és a serpák is ugyanazt eszik, mint mi, de amikor rájöttem, hogy ők zabkásán és ugalin (puliszkához hasonló nemzeti étel) élnek, mert az a legolcsóbb, rendszeresen elajándékoztam egy-egy lekváros palacsintát. A legabszurdabb dolog, amit egyszer útközben láttam az volt, hogy egy nagy amerikai csapat megállt tízóraizni, és üvegpoharakból itták a teát. Valakinek azt a húsz poharat végig cipelni kellett. Egyetlen olyan táborhely volt, ahol nem volt forrás, ide a serpák minden csoportnak negyven liter vizet vittek fel. Az egyik luxus csapat résztvevőit még itt is meleg vizes zuhannyal várták. Bár nulla fokban és havas esőben tusolni nem olyan nagy élvezet, én alig bírtam rávenni magam a macskamosdásra. Ilyenkor elgondolom, milyen jó, hogy Európában születtem, ahol mindig van forró víz, áram és gáz. Persze a jót könnyű megszokni. Még sosem voltam olyan túrán, ahol szinte lesték minden kívánságomat. Csodálatos emberekkel voltunk körülvéve, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy mi jól érezzük magunkat. Minden délután felvittek egy magasabb pontra, hisz azt mondja a szabály, menj magasra akklimatizálódni, de aludj alacsonyan. Mondhatták volna, hogy nincs kedvük ahhoz a plusz ezer méteres szintkülönbséghez, de egyetlen zokszó sem volt. Utólag mesélte el Tim, hogy nekik nagyon jó volt velünk tölteni a hetet, mert emberszámba vettük őket. Sok fehér szolgaként kezeli a feketéket, vagy egyszerűen keresztülnéz rajtuk. De még olyan is előfordul, hogy a serpáknak tilos a kliensekkel barátkozni. Én viszont minden nap elmondtam nekik, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy cipelik a sátramat, és etetnek-itatnak. Mindenkivel beszélgettem, sőt megtanultam néhány mondatot a nyelvükön. Erre Deo úgy megkedvelt, hogy elkezdett „dádá”-nak szólítani, ami gyakran előfordul Tanzániában, de csak a helyiek között. Én viszonozni akartam ezt a megtiszteltetést, úgyhogy azt mondtam neki „kaka”. Szuahéliül ez azt jelenti, fiútestvér, a „dádá” jelentése pedig nővér. Utolsó nap rám mosolygott, és ezt mondta: „Holnap reggel felkelek, és nem fogom tudni, hogy mihez kezdjek magammal. Nem lesz ott Panni királynő, hogy boldoggá tegyem.” Annyira jólesett, hogy neki ajándékoztam a túracipőmet. A megfelelő akklimatizációnak köszönhetően jól aludtam az alaptáborban, pedig általában ötezer méter körül csak álmatlanul forgolódok. A Himalájában és Dél-Amerikában is túl gyorsan akartam feljutni a csúcsra, ezért nem sikerült, itt viszont megúsztam a hegyibetegséget. Hajnali egykor forró teával ébresztettek, megittunk egy literrel belőle, leerőszakoltunk egy kis zabkását, megtöltöttük a termoszt, majd elindultunk a csúcshódító utunkra. Alattunk a mélyben Arusha fényei szikráztak, felettünk pedig a Tejút millió csillaga ragyogott. Annyira szép volt, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon nem csak álmodom az egészet. Még egy hullócsillagot is láttam, olyan közel volt, hogy szinte megérinthettem volna. Nagyon lassan haladtunk, és gyakran megálltunk inni, sokat segített a forró víz. A palackomban levő víz megfagyott, még jó, hogy nálunk volt a termosz. A gájdok csak ismételték „pole-pole”. Deo biztatott, hogy már a túra elején biztos volt abban, hogy sikerül feljutni a csúcsra. Én viszont kételkedtem magamban, mert pár óra múlva rám tört a fejfájás, és egyre erősödött. Amikor megelőztünk egy csoportot, megszólítottam egy lányt, nincs nála véletlenül valamilyen gyógyszer. Adott egy bogyót, bevettem, és nemsokára csodák-csodája elmúlt a fejfájásom. Utólag kiderült, egy nagyon erős orosz gyógyszert kaptam. Akármennyire is gyógyszerellenes vagyok, ezentúl lesz nálam fejfájás csillapító ötezer méter felett. Hajnal hasadtára felértünk a Stella kilátóhoz, ahonnan a Mawenzi csipkés szikláiban gyönyörködhettünk. Először csak egy halvány narancssárga sáv jelent meg keleten, majd felbukkant a vérvörös napkorong, szétoszlatva az alattunk kavargó felhőóceánt. Nem pihentünk sokáig, mert fogcsikorgató hideg volt, és fújt a szél. Hiába volt rajtam sok réteg ruha, a -20 fokos hidegre nem voltam felkészülve. Szerencsére a nap egyre erősebben sütött, milyen jó, hogy közel voltunk az egyenlítőhöz. Az viszont szomorú, hogy olvadnak a gleccserek, már alig maradt valami belőlük. Amikor a 19. század végén Teleki Sámuel elsőként elérte a hóhatárt, akkor az még 5300 méteren húzódott, mi viszont csak távolról láttuk a kékesen csillámló gleccsert. Az erdélyi gróf többször megpróbálta meghódítani az Uhuru (Győzelem) csúcsot, de nem sikerült neki. Nekem sikerült, mégsem éreztem azt a mindent elsöprő boldogságot, ami ilyenkor magával szokott ragadni. Az oxigénhiány és a fáradtság miatt csak lézengtem egy ideig, aztán ittam egy kis forró vizet, elővettem a csúcscsokimat, és szétosztottam a csapatnak. Elkészítettük a csúcsfotókat, miközben Deo elmondta, hogy Covid előtt egy órát kellett sorban állni a fényképért. Most viszont rajtunk kívül alig volt pár ember. Lassan kezdtem magamhoz térni, mindenkit megöleltem, az egyik srác örömében el is sírta magát. Ettől én is meghatódtam. Ahogy körbenéztem, rájöttem, milyen kicsiny kis porszem vagyok egy ilyen hatalmas vulkánhoz képest. Szívem tele volt örömmel és hálával. Lemosho út: Mkubwa Camp, Shira I Camp, Shira II Camp, Baranco Camp, Barafu Basecamp, Uhuru Peak – Mweka Camp, Mweka Gate.
Eső utáni szép nyári nap volt, kimondottan turistacsalogatónak ígérkezett. Kiruccanásunk Gödére meglehetősen spontánul szerveződött: egy jó ötlet, néhány lelkesedő túratárs és összejött egy pár autóra való résztvevő. Eleinte többen is rákérdeztek: melyik Gödére megyünk? És miféle Zebrák? Pedig Göde csak egy van. A Maros szorosában legalábbis. A Göde-patak Marosba ömlésétől a fel a Nagy- és Kis-Göde patakok összefolyásáig húzódik Gödepataka falurész, mely a Maros túlsó, jobb partján beömlő Zebrák-patak torkolatánál található Zebrákpataka falurésszel együtt alkotja Gödét (Gudea). Az utóbbi szinte száz év névösszemosása következtében sajnos a Göde név hallatán nem csak erre a településre gondolunk. Pedig sem a szomszédos Mesterháza (Meştera), sem a kissé lennebb található Nyágra (Neagra) nem Göde. Viszont utólag mindhármat Stânceni-re keresztelték, s mi sem hagyva annyiban a dolgot, visszafordítjuk rendületlenül Gödére mindeniket. Zebrákpataka házai közül köves talajút vezet ki, mely végig erdővel övezett talajúton vezet felfelé. Jó látni, hogy ezt a völgyet még elkerülte a Maros szorosa alsóbb részének mellékpatakai mentén tapasztalható nyaralóépítési láz, s itt még alig vehető észre emberi beavatkozás nyoma. A Bucs-patak torkolata szomszédságában régi bánya elhagyott, s már visszazöldüllő meddőhányója szakítja meg az egyébként töretlen természet zöldjét. A Zebrák könyöktől észak felé a Gyilkos-patakhoz induló sárga pontjelzéseket hiába keresnénk már, letérőjét is csupán sejteni lehet. Ehelyett a Zebrák-patak mentén vezető kék pontjelzéseket követtük, melyek a Válya-patak beömlésétől beszűkülő, meredekké váló ösvényben folytatódnak a Zebrák forrása fölött elterülő, azonos nevű mezőig (1412 méter). A jó kilátásokkal kecsegtető mezőről beláthatjuk déli irányban a Görgényi-havasokat, valamint keletre tőle a Gergyói-medencét, a Hagymás-hegységet és Gyergyói-havasokat. A Zebrák-mezőn megtaláljuk a Maroshévízről felvezető sárga sávjelzéseket, melyek a Kis- (1488 méter) és Nagy-Csika (1501 méter) csúcsok alatt vezetnek végig az erdőszélen, ahonnan kedvünkre csodálhatjuk a Kelemen-havasok észak és kelet felé elterülő kiterjedt háborítatlan vidékét, a legelőkkel és fenyvesekkel tarkított, felső szakaszán sziklákkal ékített Lomás-patak mentével s a vulkáni platóval a borókákkal díszelgő Rekettyés-tetőig, valamint északnyugaton az általunk járt gerincvonulat folytatásával a Drágás-tetőig. Keleten a távolban a Csalhó összetéveszthetetlen alakja látszik a Tóka és Nagy-Aklos csúcsokkal. Miután tartottunk egy ebédszünetet a Kis-Csika csúcs alatti erdőszélen, megkerestük ennek csúcsát. Innen folytattuk utunkat a Nagy-Csika csúcs mellett, míg ez utóbbitól északnyugatra elterülő nyeregben megtaláltuk a déli irányba letérő ún. „Kelemen-havasok régi útján” vezető kopott és hiányos sárga háromszög jelzéseket. A félig fűvel borított kövön a nyílból, mely a letérőt jelzi, alig a körvonal felső pereme volt észrevehető. Többi részét fű és talaj fedte. Láthatóvá tettük a balra mutató sárga nyilat, majd megkezdtük ereszkedésünket a Nagy-Csika déli hegylábán az erdőben vezető elhanyagolt állapotban levő ösvényen. Hamarosan útvonalunkat csak keleten határolta ősfenyves, nyugaton pedig a felnövő fiatal fenyők fölött kilátásunk nyílt a Kis-Ilva Nagy-ágának patakvölgyeit övező hegyhátakra. Itt már lánctalpas jármű nyomain haladtunk, mely alaposan lelapította, szétnyomta az egyébként buja növényzetet. A fokozatosan délnyugatra forduló nyomvonal belevezetett a Gyilkos-patak medrébe, mely különösen a felső szakaszán meredeken lejt, de egyébként is meglehetősen nehéz a járás a sáros-köves, fatörmelékkel borított vízfolyáson. Alsó szakaszán a patak nyugati irányban folyik, majd a Kelemen-havasok Nemzeti Park határánál beletorkollik a Nagy-ág patakába. A Drágás-tetőre vezető piros keresztjelzések közelében értünk ki a köves erdei útra, mely hosszan követi a Nagy-ág, majd Kis-Ilva patakok folyásirányát nyugat felé, hogy aztán az ilvamenti széles úton levezessen Palotailva Ilvapataka falurészébe. A már majdnem teljesítménytúrát idéző kiránduláson alkalmunk volt megismerni a Kelemen-havasok egy viszonylag járatlan és szeméttől mentes vidékét, annak csendjét, ahol a madarak hangjába, énekébe csak a természet hangjai keverednek.