Mit tesz az ember egy szeptember végi esős vasárnapon, ha a Bucsecsbe tervezett merész kirándulását lemondta kedvezőtlen időjárás miatt? Csatlakozik egy viszonylag könnyen megközelíthető, de azért meglehetősen járatlan érdekes helyre szervezett gombásztúrához, számítva a felfedezés örömére. Az erdő, melyet kinéztünk magunknak, s amely a Maros jobb partján húzódó dombvonulat egyik jelentősebb magaslatát borítja, ma csupán a Mezőség délkeleti peremvidéke, de nem is oly régen a Székelyföld, s a vele szomszédos vármegyei terület határát képezte. E magaslat választja el egymástól a hajdani Marosszék részét képező Várhegyet és Galambodot a valamikori Torda vármegye részét képező Sárpataktól és Pókakeresztúrtól. A Maros bal partjának egyik jelentős településén, Sáromberkén szálltunk le a Marosvásárhely és Szászrégen között közlekedő járatról. A falu felső végén álló, Teleki Sámuel által a XVIII. század második felében épített kastélyt magunk mögött hagyva, a túlparton elterülő Sárpatak felé indultunk a borús, szürke délelőttön. A két falu közti hídról jól látszanak a Marost szegélyező dombvonulatok, melyek közül minket ezúttal a jobb part Vásárhely irányában magasló szakasza érdekelt. Nem sokat időztünk a Sár-patak Marosba torkollásánál épült faluban, hanem a Maros mentén lefele vezető utca mellett elhaladva betértünk a következő utcába, mely felvezet az általunk célba vett erdőbe. Sárpatak nevezetességei – a falu központjában történelmi személyiségek szobraival ékített park, a Teleki Domokos hajdani kastélya, valamint a Sár-patak túlpartján magasló dombon álló Teleki kripta – helyett a falu inkább hírhedt mint híres részét, az úgynevezett „Szerbiát” láthattuk, melynek „bejárata” előtt tértünk fel a szántóföldek szélén vezető útra. A sáros, ázott domboldalon hamarosan bejutottunk az erdőbe, melynek a faluhoz közel eső, alsóbb részei nagyon meg vannak gyérítve és így viszonylag sok fény jut el a talajszintre. Ennek az aljnövényzet látja hasznát, el is van bozótosodva a terep, s az út sokhelyt ösvénnyé szűkült. Látszik, sokan járják ezt a részt, mert aránylag kevés a gomba, s amit találunk jórészt kukacos, vagy nem ehető. A gerincre érve szinte észak-dél irányú, hangulatos erdei útra akadtunk, s ezt követtük, míg ki nem vezetett az erdő délkeleti szélén egy mezőre. Alattunk, a völgyben a Várhegyről Galambodra vezető talajútra tekinthettünk le, kétoldalt, a dombokat erdő borítja, a szemben levőt, mely már Udvarfalva és Galambod közt magaslik, szintén, ezen kívül kiláthattunk a Maros völgyére is. Tetszett a hely, s az időnként eleredő csepergő is elállt, ezért itt megálltunk és megettük szendvicseinket. Tanácskoztunk, merre menjünk tovább. Több ötlet is felmerült, a völgy túloldalán az erdő széle jó gombászó helynek tűnt, mi mégis Várhegy felé indultunk az erdőn át, megnézni, hogy hol áll a falunak nevet kölcsönző „hegy”. Várat, a mezőgazdasági területekhez való közelség miatt, már nem találhatunk ott, annak köveit rég széthordták. A középkorban menedékül szolgáló vár alatt meghúzódó Várhegy, vagy akkori nevén Pinárd, valószínűleg nagyon régi falu, az eredetileg román stílusban épült templomát XIII. századira becsülik. Különös helyzet lehetett, amint az itteni lakosság lemondott a falu eredeti nevéről – melyre a román, Chinari megnevezés egyébként máig emlékeztet – mivel az gúnyolódásra adott alkalmat. Az erdő szélére érve feltűnt a Vár-hegy jellegzetes alakja a református templom tornyának szomszédságában, de jókora szántóföld választott el tőle, ráadásul, ha odáig elmegyünk, az aznapi gombászásnak is végleg befellegzett volna, ezért inkább a szemközti erdő felé fordultunk. Kereszteztük a galambodi utat, majd az erdő szélét elérve lassan Udvarfalva felé ereszkedtünk. Gombához alig volt szerencsénk ezen a részen, úgy látszik, mások is szedik, esőhöz viszont annál inkább. Eleredt, s az idő előrehaladtával egyre inkább zuhogott. Talán soha nem örültünk jobban Udvarfalva központjában a jellegzetes, fából ácsolt buszvárónak, és nem kimondottan népművészeti értéke miatt...