Van Székelyföldön, az egykori Marosszék területén egy úgynevezett „szent" hegy, amelynek neve mai napig magyar. Ezt a több évszázados itteni jelenlétünkről tanúskodó nevet vette át tőlünk az Erdély többségi lakosságát adó társnemzet, átírva fonetikusan saját olvasata szerint és ez az utóbbi átírt forma került fel a legtöbb nemzetközi térképre is. Nem akartam azt írni, hogy ezen a névén ismerte meg a nagyvilág, nehogy az legyen a vád, hogy túlzásokba ragadtatom magam, esetleg rosszul essen valakinek a felismerés, hogy másoknak mennyit jelent... Azazhogy nem jelent... Mert igaz, hogy számunkra szent, de sokaknak semmit sem mond. Legfeljebb egy barna folt a térképen. Ezt a hegyet, bár 1080 méter magas, vannak akik csak dombnak minősítik, mivel a Sóvidéki-dombvonulat részét képezi. Meglehetősen sokan, egy tudományosnak indult, de elfuserált honlap alapján „a Görgényi-havasok déli vonulata”-t emlegettük vele kapcsolatban. Eszerint vajon hány vonulata lenne a Görgényi-havasoknak? Mert földrajzilag a vulkáni vonulat ezen hegységét fel szokták osztani északi, középső és déli részre, de egyazon vonulathoz tartozik az egész. A Bekecs mindenkor egyféle kultikus helynek számított a környék lakossága számára, már a történelem ködébe vesző időktől fogva. Ezt az itt látható „írott", vagyis rovásírásos kövek is igazolják, melyek közül egyik az 1080 méteres Bekecs-tető és a hegy másik magaslatának számító Körtvélyes-tető közötti nyeregben található, korhadó léckerítéssel övezve. Nemrég még tájékoztató tábla is állt mellette, de eltüntették és nem úgy néz ki, mintha az idő vasfoga lett volna a tettes. Így egyelőre kérdés marad a kíváncsi erre járóknak, hogy vajon miért kell a lassan széteső kerítés a hatalmas kőszikla köré. A másik, a Mosdó-kő néven is ismert, szintén rovásírásos kő az Iszulyka völgye, valamint a Szováta (Restád-tető) felé vezető utak elágazása közelében található. Ennek tetején horpadás látható, melybe összegyűl a csapadék, s amelyből az égi áldásként nyert tiszta vizet merítve, anélkül, hogy az aljára ülepedett földi port felkavarnák, megmosdhattak és megtisztulhattak eleink. Ez a kereszténység felvétele előtti időkben, az egykori hiedelemvilág szerint egyfajta szent helynek számíthatott a természettel harmóniában élő, viszont mai szóhasználattal egyesek által pogánynak tartott, lovasnomádok számára. A ránk maradt, de lassan feledésbe menő legendák szerint, a középkor folyamán menedékhelyeket, azaz úgynevezett várakat, valamint a környező tájakra jó rálátást biztosító pontokon őrhelyeket épített a Bekecsre a keresztény hitre tért székelység. Eleink az egykori szokásrendünk szerint élő és korábbi harcmodorunkat alkalmazó tatárok elől voltak kénytelenek rejtőzködni annak idején. Ezt tették is évszázadokon keresztül kisebb-nagyobb szerencsével. Erről vall, többek közt, a bekecsi Vész-mező néveredete is. Ahogy Orbán Balázs is írja, a hegyek, a jó kilátással bíró magaslatok egyfajta szent helyeknek számítottak a középkor embere számára, így a Bekecsre, Szent Antal tiszteletére szentelt kápolnát épített a katolikus székelység. Idővel azonban egyre kevésbé járt ide fel a nép, s a kápolna egyre elhanyagoltabb, majd romos állapotba került. Voltak azonban gondos hívek, akik a szent hegyen éktelenkedő romok között hányódó kőkeresztet nem hagyták veszendőbe menni, s a nyárádselyei katolikus templomba menekítették. Mai napig is ott látható, a bejárat mellett, jobb oldalt. A XIX. század második felében, a „legnagyobb székely" Bekecsen jártakor az egykori kápolnának már csak alapjait fedezhette fel. Emléke viszont tovább élt a nép emlékezetében és annak ellenére, hogy sokan voltak és vannak, akik bármi módon keresztbe igyekeztek tenni, az utóbbi évtizedekben egy új, Szent Kereszt tiszteletére szentelt kápolnát sikerült építeni az egykori helyére. A közelmúltban a kápolna előtti hegyoldalon keresztutat, úgynevezett kálváriát is kialakítottak. Ezt alól sorompóval elzárták, nehogy valami elvetemült vad motoros is igénybe vehesse. Remélhetőleg megmarad a zarándokoknak és más gyalogosan közlekedőknek. Ezt csak remélni merjük, mert a fiatalok többsége motorizált járművel jár fel a Bekecsre manapság az új kápolna mögé, a tetőre piknikezni, tüzet vagy egyenesen máglyát rakni. Nem, ezek nem afféle őrtüzek, vagy lármafák, mint hajdanán. Ezek egyszerűen a szabadságérzet megnyilvánulásai, időnkénti rövid tombolásai a hétköznapok gondterhelt taposómalma után... és előtt. Igen, a Bekecs egy olyan hely, ahol még ma is szabadnak érezzük, érezhetjük magunkat e modern, de rengeteg kötöttséggel, korlátozással, tiltással és hazugsággal terhelt világunkban. Annak ellenére, hogy itt még szabadnak érzik magukat a hétköznapok elől menekülők és többségük nem, vagy nem föltétlen a kápolnát keresi, baj, hogy templomaink lassan kiürülnek, fokozatosan elvilágiasodó társadalmunkban egyre kevesebben, egyre ritkábban látogatjuk őket. Legtöbben csak mikor valami tragédia következik be életükben, fordulnak Istenhez. Remélhetően templomaink nem jutnak azon nyugat-európaiak sorsára, ahol több egykori Istenháza raktár, jobb esetben koncertterem lett, vagy csak egyszerűen üresen áll, s már van olyan is amelyet más kontinensről érkező, idegen rítusú népek fiai és leányai használnak saját igényeik és szokásaik szerint. Mindezek mellett jó látni azt, hogy az utóbbi időben érdeklődés mutatkozott a Közép-Európát átszelő Mária-zarándokúton közlekedők körében, a Bekecsen álló kápolna, valamint az itteni emlékhelyek felkeresése iránt. Igen, a vérzivataros XX. század folyamán emlékhelyekkel gazdagodott – ha így mondhatnánk – a Bekecs turisztikai kínálata. Az első világháború, vagy ahogy annak idején nevezték „nagy háború" során véres harcok színhelye volt ez a szent hegy. Történt, hogy 1916 augusztus 27-én, vasárnap este 8-kor a hegyen túli szövetséges állam hadüzenetet akart átadni az egykori monarchia illetékeseinek, Bécsben. Jó balkáni szokás szerint azonban az átadással késtek mintegy fél órát. Sebaj, gondolhatták magukban, majd megpróbáltak pontosabbak lenni, s a Kárpátok hágóin való támadással igyekeztek egy jó fél órával korábban meglepni az aznap délután hivatalosan még barátinak számító szomszédot. A monarchia hatósági szerveit sikerült is, a lakosság jelentős részét már kevésbé. Az idő a rémhírek terjesztése miatti vádlottakat igazolta ismét. Egyik hely, ahol ezt a támadást sikerült feltartóztatni, hogy aztán a hegyeken át visszaszorítsák a betolakodókat, az a Bekecs volt. Maradtak azonban az elesett honvédek sírjai a selyei Faluerdeje fölött, a Körtvélyes-mezőn és a Farkas-tető alatt. Szinte csodával határos, hogy az elesett hősök emlékére állított kőoszlopok és nyírfakeresztek átvészelték a háborút követő rendszerek üldöztetéseit. Tennünk kell hát azért, hogy ismerjük és megismertessük a közelmúlt történéseit az utánunk jövőkkel is. A Mária-út Egyesület igyekszik egy alternatív útvonal segítségével bekapcsolni a bekecsi kápolnát, s az emlékhelyeket a Csíksomlyóra vezető, lila „M" betűs főútvonalba. Lelkes önkénteseknek köszönhetően Erdélyben évről-évre épül a Mária-zarándokút és egyre többen indulnak el rajta gyalog, kerékpárral, vagy lóháton. A pünkösdi búcsújárás tömegjelleget öltött és megtartó erővé válik, ezért fontos bekapcsolni az útvonalba és megismertetni az itt áthaladókkal a jelentősebb történelmi és kulturális értékeinket és zarándokhelyeinket, hogy a jövőben ne csak tüzet rakni és piknikezni járjanak fel a Bekecsre, hanem ismerjék meg ennek történetét és jelentőségét is. Fényképezte Kocsis András
„Ezen havas egészen székely, s én mint olyan valódi székely góbé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam...” Orbán Balázs Akármennyit jártunk a Hargita-hegységben, többé-kevésbé ismerve a székelyek „szent hegyének” páratlan szépségű vadregényes tájait, Orbán Balázs leírása e hegyről úgyis magával ragad és kedve támad az embernek, hogy elinduljon felkeresni az általa ecsetelt látványosságokat. Nyugodtan kijelenthetjük egyébként, hogy meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy bejárták az általa leírt helyeket, ha csak a Hargita középső részének óriáskráterére – melyet a Mihályhavasa, Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargita alkot – és környékére szorítkozunk is. Ezt a kalderát csak a Vargyas pataka tudta áttörni délnyugaton, és e patak menti úton közelítette meg Szentegyházáról jövet Orbán Balázs a Hargita-hegység e legmagasabb térségét. Október első hétvégéjén két naposra tervezett túrán próbáltunk minél többet felkeresni az általa leírtakból, kihasználva azt az előnyt is, hogy nemrég Ivóból a Madarasi-Hargita üdülőjére vezető utat leaszfaltozták. Lefoglaltuk szállásunkat, majd csoportunk nagyobbik része a Fedeles-kút fölött magasló Kecskevész sziklafala vasalt ösvényének megmászásához indult. Ez a csoport a frissen aszfaltozott út kanyarulatait levágva, majd erdei ösvényen ért el a sziklafalhoz, ahol 80 méter magasságban 200 méter hosszúságú mászóösvény várt rájuk. Sorban, egyesével fogtak neki a szintkülönbség felénél egy „vietnámi hidat”, aztán egy körülbelül 30 méteres szinte függőleges szakaszt is tartalmazó rögzített drótkötélpályának. Miután mindnyájan feljutottak a sziklafal fölötti erdőszélre a Nyerges-tető (1569 méter) érintésével a Madarasi-Hargita (1800 méter) felé folytatták útjukat. A többiek ezalatt a főgerinc kék sávjelzésén sétáltak északi irányba, hogy a Madarasi-Hargita nyugati oldalának hangulatos fenyvese felől közelítsék meg ennek csúcsát. A főgerincről balra letérve, egy kis tisztást keresztezve tettek egy kitérőt a Nyerges-tetőre is, ahonnan sötét erdőben ereszkedik az ösvény a sziklafal tetejéhez. A kék sávjelzésekhez visszatérve elmentek a Gyöngyös-kútig, és a szomszédságában álló menedékhely mögött elkezdték kapaszkodásukat a Madarasi-Hargita északnyugati oldalán vezető piros háromszög jelzéseken. A fenyvest fokozatosan boróka váltja, miközben az ösvényt szinte mindvégig övező áfonya amellett, hogy jó csemegének bizonyult, feledtetni tudta a meredek emelkedő fáradalmait. A Madarasi-Hargitán a csúcs látványa lesúlytó, viszont a környező kilátás felejthetetlen. Végignézhetünk a Hargita- és a Görgényi-havasok magaslatain, a Gyergyói-havasok és Hagymás-hegység változatos, különleges formáin, a Csíki-medencét övező Csíki-havasok vonulatán, mely mögül a Tarkő-hegység gerince is előtűnik, valamint északnyugaton, a távolban magasló Csalhó alakját sem lehet összetéveszteni. A Hargita és Görgényi széles platóvidékén túl tiszta időben az Erdélyi-medence fölött a Kárpát-kanyar hegyeihez, a Déli-Kárpátokhoz és az Erdélyi Szigethegységhez is szerencsénk lehet. Nem mindennapi felemelő érzés lett volna szinte az egész történelmi Erdély területét egy helyből belátni, de ehhez sajnos ezúttal a levegő páratartalma igen magas volt. A Madarasi-Hargitát Orbán Balázs Kereszthegyként említi, mivel a hagyomány szerint valamikor kápolna állt rajta, de azt hiszem megrémülne, ha a mai keresztek és kopjafák rengetegét látná e helyen, ami a csúcsot és környékét borítja. Ezek száma vetekszik a Muhi és Mohácsi csaták emlékére állítottakéval. Ha pedig végigolvasná a rajtuk látható magánszemélyek és önkormányzatok sokaságát, azt gondolhatná, hogy egy nagyobb katasztrófa érte ott nemzetünket, de eszébe sem jutna, hogy az ezeken szereplők élő elevenek, akik csupán merő hiúságból állítottak kopjafákat és kereszteket maguknak. A régiek még nem láthatták saját kopjafájukat, azt csak hozzátartozóik, tisztelőik állították az elhunytnak. Az Orbán Balázs által említett kápolna a csúcs déli részének kiszögellő szikláján állt, s ő akkor még fel tudta fedezni nyomait, de mára már abból semmi sem látszik. A hajdani kápolna szikláján találkozott társaságunk két csoportja, majd leereszkedtünk a csúcs déli oldalán vezető jól ismert úton az üdülő fölötti nyeregig és folytattuk túránkat a Madarasi- és Rákosi-Hargita (1757 méter) csúcsai által közrezárt Rákosi-sáté, vagy más néven Szökő-láp, lápnak meglehetősen száraz, ligetes térségén. Következő túracélpontunk a Szökő-vízesés volt, mely a Sáté vizeit is elvezető Szökő-patakon található, a Csíkmadarasra vezető túraútvonal közelében. Az újonnan kiépített ösvény a zuhatag mellé érve meredeken lejt, aztán elénk tárul az erdőben megbúvó néhány méteres vízesés, az eléje felállított pallóval, s a patak bal partján kiépített pihenőhellyel. A főgerincre visszatérve magunk mögött hagytuk a Csíkrákosra vezető letérőt, a mellette álló házikóval, s a Rákosi-Hargita, vagy ahogy Orbán Balázs nevezte, Galusa-tető nyugati oldala felé közeledtünk. A csúcs, ahogy feléje haladunk egyre impozánsabban magaslik fölénk, s valószínű, hasonló élményben lehetett része Orbán Balázsnak is, amiért – tévesen – a Hargita legmagasabb csúcsának tartotta e páratlan szépségű magaslatot, mely a rajta pompázó érintetlen természettel éles ellentétet képez a Madarasi csúccsal szemben. A Rákosi-Hargitára egy kiszalagozott ösvény vezet fel, amely előbb kelet-délkelet felé kanyarog a fenyvesben, aztán hirtelen kilépünk a fák közül és egy látványos, de könnyen megmászható sziklafal s az előterében elterülő kőgörgeteg előtt állunk. Feljutva rá az a csalóka érzése van az embernek, hogy már a csúcson áll, s a kilátásban kezd gyönyörködni, amikor feltűnik az észak felé tovább emelkedő terep. Az embermagasságú fenyők és borókák közt elindulva beszűkül látóterünk, és csupán az égtájakat figyelembe véve kanyargunk a keskeny ösvényen, míg kiérünk a csúcs oszloppal ellátott magaslatára. Érdemes innen körültekinteni, ugyanis a táj elénk táruló látványa vetekszik a Madarasi csúcsáról láthatóval. Délután, mielőtt szállásunkra visszatértünk volna, tettünk még egy kitérőt a sípályák fölött magasló Mihály-havasára (1685 méter) is. Innen beláthattuk az aznap végigjárt vidéket, valamint a másnapra tervezett útszakaszt a hajdani óriáskráter mentén, s az ezt átvágó Vargyas völgyét, ahol lefolynak a környék vizei Szentegyháza felé. Emlékezetes marad a nyugat felé hosszan lejtő vidék látványa az októberi naplemente laposan vetülő megvilágításában. Másnap délelőtt napos időnek örülhettünk. Igaz, a völgyeket köd borította, de a magaslatok kilátszottak belőle, s a rendkívüli látási viszonyoknak köszönhetően alkalmunk nyílt végignézni a Déli-Kárpátok során, a Kárpát kanyarbeli Csukás-hegységtől a Fogarasi-havasok nyugati végéig, valamint a Keleti-Kárpátok északra és keletre magasló távoli bércein is. Eleinte a szombaton már megismert útvonalat követtük a Rákosi-sátén keresztül, mely aztán a Rákosi-Hargita nyugati oldalán halad tovább. A Rákosi- és az Orbán Balázs által Tetőfenyőnek nevezett Madéfalvi-Hargita (1710 méter) közti nyeregben található kis tisztást és menedékhelyet elhagyva figyelnünk kellett, hogy balra, az utóbbi csúcsára vezető keskeny ösvényt észrevegyük. Ez érintetlen fenyvesen vezet keresztül, melynek gyérebb részein, ahol a napsugarak eljutnak az aljnövényzetig, sűrű áfonyás található. Az áfonya a csúcs környékének alacsony fenyvesét is körülveszi, s ez a déli napsütésben olyannyira le tudta kötni figyelmünket, hogy szinte megfeledkeztünk az onnan elénk táruló táj nem mindennapi látványától. Fentről rálátásunk nyílik, többek közt a Madéfalvi-Hargita déli részén kúpszerűen kimagasló Csompoly-sziklára (1680 méter), valamint a Hargita-hegység második legmagasabb csúcsára, az Orbán Balázs által Bélhavas és Asztalkő-tető neveken említett szomszédos Csicsói-Hargita (1759 méter) erdős magaslatára. A rajta látható meteorológiai állomás, valamint a számos tévé- és telefontorony bárki számára felismerhetővé teszi a Hargita középső részének e legnagyobb kiterjedésű magaslatát. A Madéfalvi-Hargitáról a Csompoly felé indulva eleinte keresnünk kellett ösvényünket a sűrűben, de hamar megtalálva azt rövidesen a Csompoly kiugró sziklájáról szemlélhettük a hargitai tájat. A főgerinc útjára visszaereszkedve vethettünk még egy pillantást a Csompolyra, s a mögötte magasló Madéfalvi-Hargita tömbjére, majd a következő kis tisztásról jobbra tértünk egy sötét fenyvesben vezető ösvényre. Eleinte úgy tűnt, ösvényünk a Csicsói-Hargita északnyugati sziklái alatti Hátulsó-mezőre vezet, de nemsokára délkelet felé kidőlt fákkal tarkított oldalon kapaszkodtunk, majd felfelé haladva látóterünk egyre tágult az áfonyával és borókával vegyes, egyre alacsonyabb fenyvesben. A csúcsplató felé közeledve több sziklaszirtet látunk kimagaslani a fák közül, majd feljutva rá, régi nevéhez méltóan az az érzése az embernek mintha egy sziklás szélű képzeletbeli óriás asztalról szemlélné a vidéket. Északnyugaton szinte a lábaink alatt terül el a már említett Hátulsó-mező tisztása, ahol Orbán Balázs az éjszakáját töltötte annakidején, s ahonnan megmászta ezt az – aznap a völgyeket uraló reggeli ködben napsütésben fürdő – impozáns szirtet. A Csicsói-Hargita északi szikláiról talán elmondhatjuk azt, hogy innen tűnik ki a leg nyilvánvalóbban hogy az általunk két nap alatt végigjárt vidék csakugyan egy hajdani óriásvulkán krátere. Bármennyire jól esett leülni, s a természet csendjében gyönyörködni a környező kilátásban, az egyre felhősödő szeles időben egy idő után fázni kezdtünk, ezért továbbsétáltunk a plató déli csúcsa (1737 méter) irányába, ahol a tornyokat, s az épületeket jelzetlen erdei ösvényen kikerülve kimentünk a Bagolykőre (1679 méter). Onnan széttekintve elénk tárul a Csicsói-Hargitától délre elterülő táj is a mélyen alattunk látszó Hargitafürdővel és környékével, valamint a Tolvajos-tető túlsó oldalán a Lúcs-tőzegláp hatalmas kalderája. Továbbindulva a kék háromszög jelzéseken ereszkedtünk meredeken, és a hargitafürdői Ózon szállótól a Csicsói-Hargitára vezető felvonó huzalja alatt hamarosan leértünk Hargitafürdőre. Hazautazás előtt, a különböző felmerült igényeket kielégítendő, egy órányi pihenést iktattunk be. Voltak akik ennek passzív változatát választották, egy vendéglőbe ülve, mások viszont aktívan pihentek a Balu-parkban vagy egy ellazító túrán, a Kossuth-sziklához. Aki az előző évekből őriz emlékeket a Kossuth-szikla jól ismert, fák közül kimagasló látványáról, annak nem kis megrázkodtatásban lehet része, a kopárra tarolt terepen, talán hírmondónak meghagyott egyetlen szál fenyő társaságában árválkodó, csóré szirtet látva. Hazafelé megálltunk a korondi Likaskőnél, ahol megcsodáltuk az ókori tudós munkáját, a szinte teljesen észak-dél irányú furatot, melynek dőlésszöge a tőle északra látható domb élére irányul. Ott, ahova a „likon” látunk állítólag egy megalitikus kőoltárt rejt az erdő mélye, de ez már csak egy következő túránk célpontja lehet. Köszönet Fazakas Robinak a Kecskevész sziklára vonatkozó rész leírásáért, az ott készült képért, valamint a csoportképekért. Kocsis Andris