2020 advent negyedik vasárnapja egy rendkívüli élményt nyújtott a hozzávetőleg 30 főnyi kirándulónak. A városi légkört uraló távolságtartó egészségügyi előírások egy napra jelentőségüket vesztették s érvénybe lépett egy másfajta szabályrendszer meg elővigyázatossági norma.

Az utóbbi időben begyakorolt rövid találkozás a város határában lévő benzinkútnál hajnali hét órakor jelentette a kirándulás első mérföldkövét. Innen határozott sebességgel haladt a karaván kissé szétszóródva Maros mentén egész Palotailváig és nyolc órakor már az ilvapatakai letérőnél zajlott egy rövid számbavételi pihenő, illetve köszönés az újonnan megjelenteknek. A túra ötletgzdája és vezetője ezúttal Dósa László volt, aki tapasztalt túravezetőként nem sietett pánikszerűen elsőnek megérkezni a találkozási pontra és mindenáron kontroll alatt tartani a helyzetet. Az emlékezetes alkalmon még jónéhány túravezető illetve zömében tapasztalt természetjárók jelentek meg.

A letérő és számbavétel után egy jól karbantartott erdei úton tétovázás nélkül haladtunk a lehető legtávolabbi pontig, ahol még autó járhat. Összeszámolva talán 14 km-t is haladhattunk autóval a havasok mélyébe az Ilva-patak mentén. Az Y-eltérőnél balra tartottunk, majd kilenckor elértük a Tiha-patakát. Nemsokára a patak s a fakitermelő út gyakorta egybemosódott, így az autókat az erdei út farakásoknak helyet adó szélén parkoltuk le.

Ezen a ponton még mindig száraz hómentes övezet volt. Fél tíz körül már gyalogosan haladtunk a kék pöttyös turistaút vonalán. A sort Ősz István zárta. Némelyek szerint háládatlan feladat hátul haladni s ösztökélni a lemaradókat, ámbár igencsak magabiztosan végezte a dolgát. Egyúttal bemutatta, hogy milyen hasznos lehet a szegeccsel felvértezett bakancs egy téli kiránduláson.

Egy darabon követtük a búvópatak módjára viselkedő Tiha-patakot és negyed óra gyaloglás után már hófödte táj közepén találtuk magunkat. A patak környéke hol jeges, ami ekkor még nem volt csúszós, hol pedig havas, néhol sáros is és hol bal felől, hol jobbról, hol pedig az út jege alatt bújkált, és gyakorta a járhatónak tűnő út egész szélességében csörgedezett. 20 perc után bal oldalunkon hagytuk a patakot a völgyben, s a csapat egy fiatal fenyők közt felfele kapaszkodó ösvényt követett ugyancsak a kék pötty jelzés mentén. Egy tábla szerint elértük a Kelemen-havasok Nemzeti Park területét.

A hegyek közt a napfelkelte késve érkezik, ám melege hamarosan betöltötte előbb a magaslatokat majd az egész tájat. A baloldalon az ezer méter fölé emelkedő gerincvonulatok méltósággal uralták a vidéket s a tetőn magasodó fenyők zúzmarás tűlevelei világos árnyalatú színkavalkádot kölcsönöztek a vidéknek. Az ösvényre szűrődő fényben csillogón vonták magukra a figyelmet a szilánkosra fagyott hókristályok. Tíz perc sem telt el, s egy meredeken felfelé tartó erdei út keresztezte utunkat. Ekkor már masszívan húsz centisre növekedett a hótakaró vastagsága.

Félóra erdei séta után újból elértük a Tiha-patakot s átkelve rajta ezúttal a jobb oldalunkon hagytuk a völgyben. Egy erdőszéli emelkedőn róttuk a puha hótakaróban taposott ösvényt. Miközben a jobboldali domboldalt középkorú növendékfenyők borították, a balfelőli oldal most már egyre inkább egy lecsupaszított kopár táj képét keltette. Fenyőcsonkok, derékbe tört fenyőoszlopok, viharra és ugyanakkor tarvágásra utaló jelek. Közöttük elemi erővel igyekeztek a növendékfenyők egyre sűrűbb elhelyezkedéssel életre kapni. Félóra séta után egy kiszélesedett legelőn találtuk magunkat, s csakhamar előbukkant egy fakerítéssel körbekerített esztena a ritkásan elhelyezkedő ódon fenyők között.

Tizenegykor ismét egy új szakasz, egyben egy új kihívás következett. A kék pötty jelzés ismét betért egy erdei ösvényre s ezúttal egy meredek, felfelé ívelő irányt vett. Megkezdődött a csúcstámadás alapszakasza. Kapaszkodás közben egyre több magaslat villant fel a túloldalon mögöttünk, amelyek már kétezer méter fölé is magasodtak. A Rekettyés-tető meg a Kis-Pietrosz (Kis-Köves) már a hozzáértő szemnek könnyen azonosítható volt az emelkedő középtávján. A hó közben 30 cm-esre gyarapodott, a hegymenet pedig egyre keményebb kihívás elé állította a kirándulókat. A túrabot most már kezdett egyre hasznosabb lenni, ahogy mind jobban fáradt a túrázók karja, s a hátizsák egyre súlyosabban nehezedett a vállra.

Félóra kapaszkodó után elértük a sárga kereszt jelzést, amely többek közt a Funtinel mezőre is elvezet bal felé olyan 5-6 óra járásnyira, meg a közeli Tatár-tetőre, másrészt pedig jobbra tartva a körülbelül egy órányi távolságra lévő Ruszka-sziklákhoz. Ez utóbbi útvonalat majd visszatértünkkor tapasztaljuk meg. A jó hírt az jelentette, hogy az egyik rejtőzködő tábla szerint mindössze tíz perc innen a Tiha-tető elérése. A valóságban azt jelentette, hogy a téli viszonyok közt akár húsz percbe is beletelt, mire az 1799 m-t jelző táblát megérinthettük a feltornyosuló szikla tetején.

A látvány semmihez sem hasonlítható. Ebből a pontból mintha az egész Kelemen-havasok körös-körül belátható lenne. Az időjárás is a lehető legkedvezőbb volt s a látvánnyal nem lehetett betelni. Az Istenszékétől a Kis-Besztercén át kivehető volt a Pietrosz, a Negoj és még számtalan jól ismert magaslat, tovább pedig most már egészen szembeötlő módon terebélyesedett a Kis-Pietrosz, a Rekettyés és az őket övező magaslatok. Delet ütött az óra, ám sok pihenésre, netán ebédidőre nem igazán jutott. Újabb kihívás várt még ránk a nap folyamán: épségben visszaereszkedni a sárga kereszt jelzésig, majd a kedvező időjárást kihasználva meghódítani a Ruszka-sziklákat.

Előbb növendékfenyők közt vezetett az ösvény egy negyedórácskát, majd rátért egy törpefenyők övezte fennsíkra. A helyszín kísértetiesen hasonlított a Nagy-Mező-havas borókafenyők borította felszínére. Csakis a kitaposott ösvényen volt tanácsos haladni, pedig a jól belátható terület szinte vonzotta az arra járót, hogy minden irányba körbesétálja. A hó vastagsága egyre növekedett s most már gyakorta behatolt a bakancsok szára alá. A zokni fokozatosan magába itta a rátapadó hógolyócskákat s mire elértük volna a lassan közeledő sziklákat, már sokaknál át is ázott. A lábszárvédő tehát nélkülözhetetlen egy ilyen szintű kiránduláson. A sziklák azonban egyre lassabban közeledtek, a távolság pedig becsapósnak tűnt, az útvonal közben jól észrevehetően egyre inkább emelkedni kezdett. Ajánlatos volt egy tömbben haladni és tartani a lépést a csoporttal. Visszatekintve varázslatos látványt nyújtott a bő egy-másfél órányira elhelyezkedő Tiha-tető, s az arra vezető nyeregfelület.

A második tömb szikla elérése már opcionálisnak számított, az amögött meghúzódó újszerű menedékházat pedig látótávolságban hagytuk. Így is egy óra hosszúra nyúlt az ebédidő meg a nézelődés körös-körül. A látvány azonban még a Tiha-tetőt is felülmúlta. Elértük Szucsáva megye határát s a 2100 m-es Pietrosz szinte karnyújtásnyira magasodott. A panorámaként körülölelő vonulatok felsorakoztatták az összes jelentős magaslatot a Kelemen-havasokból, a távolabbi ködben pedig még a Görgényi-havasok vonulatai is jól kivehetőek voltak. A sziklák körül néhol 40-50 centiméteresre gyarapodott a hóvastagság, valószínűleg a hófúvás következtében, északi irányban azonban meredek sziklafal következett. A kopár sziklák tetején 1924 m-es magasságot mértek a túravezetők.

Ebédidő lejárta után rögtön szedelőzködni kellett és tétovázás nélkül visszaindulni. Már két óra elmúlt s a hegyekben lefele ugyanolyan hamar lemegy a nap, amilyen későn kelt fel. A naplementét pedig rohamosan követi előbb az egyre hűvösebb hőmérséklet, majd pedig a sötétség, amelyek mind növekvő veszélyt jelenthetnek a kirándulókra nézve. Ezen a ponton ért utol egy másik közel hasonló létszámú kirándulócsoport, akik szintén örömmel foglalták el a felszabadult sziklák ormait, bár valószínűleg nem több, mint félórácska időtartamra.

Az útelágazásig ugyancsak órányi séta következett visszafele, előbb a kopár mezőn leereszkedve, majd rákapaszkodva a borókafenyő borította tetőre, ahonnan az ösvény bevezetett a fenyvesbe. Az igyekezet, a többnyire lefelé tartó szakasz, meg a fegyelmezettség talán negyedórával rövidítette a távot. Három órára elértük az elágazást, s következhetett a meredek lejtőn való haladás újból a kék pötty mentén, amely most már nem volt veszélytelen. A nap koronája egyre jobban közelítette a magasan tornyosuló fenyőcsúcsokat. Most bizonyosodott be, hogy mennyire fontos a magas lábszárú bakancs a hegyvidéken. Egy váratlan csúszás, véletlen félrelépés vagy tartós egyensúlyvesztés igencsak veszélyes lehet a boka környékén. A túrabot pedig lefele haladva is egészen hatékony segítségnek bizonyult, most már az egyensúly megtartásában.

A felfelé tartó félórás szakaszok immáron húsz percesekre rövidültek, s a pihenőket is jóval rövidebbre foghattuk. A veszélyt már nem a fáradás, hanem a csúszás jelentette. A patak közelségébe érve, egyre gyakrabban léptünk rá jeges felületre, amely immáron meglehetősen csúszóssá vált a nap folyamán. Az egymásra figyelés meg az óvatos leereszkedés következtében megúsztuk, hogy bármiféle baj érjen s épségben érkeztünk meg délután fél öt tájban az autókhoz. Még világos volt s jutott idő egy rövid elköszönésre meg zoknicserére indulás előtt. A sötétedés már az autóban ért nagyjából, feleúton lefelé haladva a végtelennek tűnő Ilva-patak mentén, s megtapasztalhattuk az teljes koromsötétséget is helyenként, amelyet időnként megtört a mind jobban kiterjedő lakott területekkel lépést tartó közvilágítás.

A kirándulás véget ért, s a hegyeket magunk mögött hagytuk, az élmény azonban még napokig, de talán évekig kísér, a hegyek feltöltő hatású energiái pedig tartós jó közérzetet biztosítanak majd. Az eredményes túra a tapasztalt vezetők jó belátását, helyismeretét és következetes döntéseit dicséri, amelyet az ünnepi hangulat még egy különös aurával bővített ki, s egy mély, fokozott elégedettséget hagyott a lelkekben. (Adorjáni Alpár)