2020 advent negyedik vasárnapja egy rendkívüli élményt nyújtott a hozzávetőleg 30 főnyi kirándulónak. A városi légkört uraló távolságtartó egészségügyi előírások egy napra jelentőségüket vesztették s érvénybe lépett egy másfajta szabályrendszer meg elővigyázatossági norma. Az utóbbi időben begyakorolt rövid találkozás a város határában lévő benzinkútnál hajnali hét órakor jelentette a kirándulás első mérföldkövét. Innen határozott sebességgel haladt a karaván kissé szétszóródva Maros mentén egész Palotailváig és nyolc órakor már az ilvapatakai letérőnél zajlott egy rövid számbavételi pihenő, illetve köszönés az újonnan megjelenteknek. A túra ötletgzdája és vezetője ezúttal Dósa László volt, aki tapasztalt túravezetőként nem sietett pánikszerűen elsőnek megérkezni a találkozási pontra és mindenáron kontroll alatt tartani a helyzetet. Az emlékezetes alkalmon még jónéhány túravezető illetve zömében tapasztalt természetjárók jelentek meg. A letérő és számbavétel után egy jól karbantartott erdei úton tétovázás nélkül haladtunk a lehető legtávolabbi pontig, ahol még autó járhat. Összeszámolva talán 14 km-t is haladhattunk autóval a havasok mélyébe az Ilva-patak mentén. Az Y-eltérőnél balra tartottunk, majd kilenckor elértük a Tiha-patakát. Nemsokára a patak s a fakitermelő út gyakorta egybemosódott, így az autókat az erdei út farakásoknak helyet adó szélén parkoltuk le. Ezen a ponton még mindig száraz hómentes övezet volt. Fél tíz körül már gyalogosan haladtunk a kék pöttyös turistaút vonalán. A sort Ősz István zárta. Némelyek szerint háládatlan feladat hátul haladni s ösztökélni a lemaradókat, ámbár igencsak magabiztosan végezte a dolgát. Egyúttal bemutatta, hogy milyen hasznos lehet a szegeccsel felvértezett bakancs egy téli kiránduláson. Egy darabon követtük a búvópatak módjára viselkedő Tiha-patakot és negyed óra gyaloglás után már hófödte táj közepén találtuk magunkat. A patak környéke hol jeges, ami ekkor még nem volt csúszós, hol pedig havas, néhol sáros is és hol bal felől, hol jobbról, hol pedig az út jege alatt bújkált, és gyakorta a járhatónak tűnő út egész szélességében csörgedezett. 20 perc után bal oldalunkon hagytuk a patakot a völgyben, s a csapat egy fiatal fenyők közt felfele kapaszkodó ösvényt követett ugyancsak a kék pötty jelzés mentén. Egy tábla szerint elértük a Kelemen-havasok Nemzeti Park területét. A hegyek közt a napfelkelte késve érkezik, ám melege hamarosan betöltötte előbb a magaslatokat majd az egész tájat. A baloldalon az ezer méter fölé emelkedő gerincvonulatok méltósággal uralták a vidéket s a tetőn magasodó fenyők zúzmarás tűlevelei világos árnyalatú színkavalkádot kölcsönöztek a vidéknek. Az ösvényre szűrődő fényben csillogón vonták magukra a figyelmet a szilánkosra fagyott hókristályok. Tíz perc sem telt el, s egy meredeken felfelé tartó erdei út keresztezte utunkat. Ekkor már masszívan húsz centisre növekedett a hótakaró vastagsága. Félóra erdei séta után újból elértük a Tiha-patakot s átkelve rajta ezúttal a jobb oldalunkon hagytuk a völgyben. Egy erdőszéli emelkedőn róttuk a puha hótakaróban taposott ösvényt. Miközben a jobboldali domboldalt középkorú növendékfenyők borították, a balfelőli oldal most már egyre inkább egy lecsupaszított kopár táj képét keltette. Fenyőcsonkok, derékbe tört fenyőoszlopok, viharra és ugyanakkor tarvágásra utaló jelek. Közöttük elemi erővel igyekeztek a növendékfenyők egyre sűrűbb elhelyezkedéssel életre kapni. Félóra séta után egy kiszélesedett legelőn találtuk magunkat, s csakhamar előbukkant egy fakerítéssel körbekerített esztena a ritkásan elhelyezkedő ódon fenyők között. Tizenegykor ismét egy új szakasz, egyben egy új kihívás következett. A kék pötty jelzés ismét betért egy erdei ösvényre s ezúttal egy meredek, felfelé ívelő irányt vett. Megkezdődött a csúcstámadás alapszakasza. Kapaszkodás közben egyre több magaslat villant fel a túloldalon mögöttünk, amelyek már kétezer méter fölé is magasodtak. A Rekettyés-tető meg a Kis-Pietrosz (Kis-Köves) már a hozzáértő szemnek könnyen azonosítható volt az emelkedő középtávján. A hó közben 30 cm-esre gyarapodott, a hegymenet pedig egyre keményebb kihívás elé állította a kirándulókat. A túrabot most már kezdett egyre hasznosabb lenni, ahogy mind jobban fáradt a túrázók karja, s a hátizsák egyre súlyosabban nehezedett a vállra. Félóra kapaszkodó után elértük a sárga kereszt jelzést, amely többek közt a Funtinel mezőre is elvezet bal felé olyan 5-6 óra járásnyira, meg a közeli Tatár-tetőre, másrészt pedig jobbra tartva a körülbelül egy órányi távolságra lévő Ruszka-sziklákhoz. Ez utóbbi útvonalat majd visszatértünkkor tapasztaljuk meg. A jó hírt az jelentette, hogy az egyik rejtőzködő tábla szerint mindössze tíz perc innen a Tiha-tető elérése. A valóságban azt jelentette, hogy a téli viszonyok közt akár húsz percbe is beletelt, mire az 1799 m-t jelző táblát megérinthettük a feltornyosuló szikla tetején. A látvány semmihez sem hasonlítható. Ebből a pontból mintha az egész Kelemen-havasok körös-körül belátható lenne. Az időjárás is a lehető legkedvezőbb volt s a látvánnyal nem lehetett betelni. Az Istenszékétől a Kis-Besztercén át kivehető volt a Pietrosz, a Negoj és még számtalan jól ismert magaslat, tovább pedig most már egészen szembeötlő módon terebélyesedett a Kis-Pietrosz, a Rekettyés és az őket övező magaslatok. Delet ütött az óra, ám sok pihenésre, netán ebédidőre nem igazán jutott. Újabb kihívás várt még ránk a nap folyamán: épségben visszaereszkedni a sárga kereszt jelzésig, majd a kedvező időjárást kihasználva meghódítani a Ruszka-sziklákat. Előbb növendékfenyők közt vezetett az ösvény egy negyedórácskát, majd rátért egy törpefenyők övezte fennsíkra. A helyszín kísértetiesen hasonlított a Nagy-Mező-havas borókafenyők borította felszínére. Csakis a kitaposott ösvényen volt tanácsos haladni, pedig a jól belátható terület szinte vonzotta az arra járót, hogy minden irányba körbesétálja. A hó vastagsága egyre növekedett s most már gyakorta behatolt a bakancsok szára alá. A zokni fokozatosan magába itta a rátapadó hógolyócskákat s mire elértük volna a lassan közeledő sziklákat, már sokaknál át is ázott. A lábszárvédő tehát nélkülözhetetlen egy ilyen szintű kiránduláson. A sziklák azonban egyre lassabban közeledtek, a távolság pedig becsapósnak tűnt, az útvonal közben jól észrevehetően egyre inkább emelkedni kezdett. Ajánlatos volt egy tömbben haladni és tartani a lépést a csoporttal. Visszatekintve varázslatos látványt nyújtott a bő egy-másfél órányira elhelyezkedő Tiha-tető, s az arra vezető nyeregfelület. A második tömb szikla elérése már opcionálisnak számított, az amögött meghúzódó újszerű menedékházat pedig látótávolságban hagytuk. Így is egy óra hosszúra nyúlt az ebédidő meg a nézelődés körös-körül. A látvány azonban még a Tiha-tetőt is felülmúlta. Elértük Szucsáva megye határát s a 2100 m-es Pietrosz szinte karnyújtásnyira magasodott. A panorámaként körülölelő vonulatok felsorakoztatták az összes jelentős magaslatot a Kelemen-havasokból, a távolabbi ködben pedig még a Görgényi-havasok vonulatai is jól kivehetőek voltak. A sziklák körül néhol 40-50 centiméteresre gyarapodott a hóvastagság, valószínűleg a hófúvás következtében, északi irányban azonban meredek sziklafal következett. A kopár sziklák tetején 1924 m-es magasságot mértek a túravezetők. Ebédidő lejárta után rögtön szedelőzködni kellett és tétovázás nélkül visszaindulni. Már két óra elmúlt s a hegyekben lefele ugyanolyan hamar lemegy a nap, amilyen későn kelt fel. A naplementét pedig rohamosan követi előbb az egyre hűvösebb hőmérséklet, majd pedig a sötétség, amelyek mind növekvő veszélyt jelenthetnek a kirándulókra nézve. Ezen a ponton ért utol egy másik közel hasonló létszámú kirándulócsoport, akik szintén örömmel foglalták el a felszabadult sziklák ormait, bár valószínűleg nem több, mint félórácska időtartamra. Az útelágazásig ugyancsak órányi séta következett visszafele, előbb a kopár mezőn leereszkedve, majd rákapaszkodva a borókafenyő borította tetőre, ahonnan az ösvény bevezetett a fenyvesbe. Az igyekezet, a többnyire lefelé tartó szakasz, meg a fegyelmezettség talán negyedórával rövidítette a távot. Három órára elértük az elágazást, s következhetett a meredek lejtőn való haladás újból a kék pötty mentén, amely most már nem volt veszélytelen. A nap koronája egyre jobban közelítette a magasan tornyosuló fenyőcsúcsokat. Most bizonyosodott be, hogy mennyire fontos a magas lábszárú bakancs a hegyvidéken. Egy váratlan csúszás, véletlen félrelépés vagy tartós egyensúlyvesztés igencsak veszélyes lehet a boka környékén. A túrabot pedig lefele haladva is egészen hatékony segítségnek bizonyult, most már az egyensúly megtartásában. A felfelé tartó félórás szakaszok immáron húsz percesekre rövidültek, s a pihenőket is jóval rövidebbre foghattuk. A veszélyt már nem a fáradás, hanem a csúszás jelentette. A patak közelségébe érve, egyre gyakrabban léptünk rá jeges felületre, amely immáron meglehetősen csúszóssá vált a nap folyamán. Az egymásra figyelés meg az óvatos leereszkedés következtében megúsztuk, hogy bármiféle baj érjen s épségben érkeztünk meg délután fél öt tájban az autókhoz. Még világos volt s jutott idő egy rövid elköszönésre meg zoknicserére indulás előtt. A sötétedés már az autóban ért nagyjából, feleúton lefelé haladva a végtelennek tűnő Ilva-patak mentén, s megtapasztalhattuk az teljes koromsötétséget is helyenként, amelyet időnként megtört a mind jobban kiterjedő lakott területekkel lépést tartó közvilágítás. A kirándulás véget ért, s a hegyeket magunk mögött hagytuk, az élmény azonban még napokig, de talán évekig kísér, a hegyek feltöltő hatású energiái pedig tartós jó közérzetet biztosítanak majd. Az eredményes túra a tapasztalt vezetők jó belátását, helyismeretét és következetes döntéseit dicséri, amelyet az ünnepi hangulat még egy különös aurával bővített ki, s egy mély, fokozott elégedettséget hagyott a lelkekben. (Adorjáni Alpár)
„Ezen havas egészen székely, s én mint olyan valódi székely góbé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam...” Orbán Balázs Akármennyit jártunk a Hargita-hegységben, többé-kevésbé ismerve a székelyek „szent hegyének” páratlan szépségű vadregényes tájait, Orbán Balázs leírása e hegyről úgyis magával ragad és kedve támad az embernek, hogy elinduljon felkeresni az általa ecsetelt látványosságokat. Nyugodtan kijelenthetjük egyébként, hogy meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy bejárták az általa leírt helyeket, ha csak a Hargita középső részének óriáskráterére – melyet a Mihályhavasa, Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargita alkot – és környékére szorítkozunk is. Ezt a kalderát csak a Vargyas pataka tudta áttörni délnyugaton, és e patak menti úton közelítette meg Szentegyházáról jövet Orbán Balázs a Hargita-hegység e legmagasabb térségét. Október első hétvégéjén két naposra tervezett túrán próbáltunk minél többet felkeresni az általa leírtakból, kihasználva azt az előnyt is, hogy nemrég Ivóból a Madarasi-Hargita üdülőjére vezető utat leaszfaltozták. Lefoglaltuk szállásunkat, majd csoportunk nagyobbik része a Fedeles-kút fölött magasló Kecskevész sziklafala vasalt ösvényének megmászásához indult. Ez a csoport a frissen aszfaltozott út kanyarulatait levágva, majd erdei ösvényen ért el a sziklafalhoz, ahol 80 méter magasságban 200 méter hosszúságú mászóösvény várt rájuk. Sorban, egyesével fogtak neki a szintkülönbség felénél egy „vietnámi hidat”, aztán egy körülbelül 30 méteres szinte függőleges szakaszt is tartalmazó rögzített drótkötélpályának. Miután mindnyájan feljutottak a sziklafal fölötti erdőszélre a Nyerges-tető (1569 méter) érintésével a Madarasi-Hargita (1800 méter) felé folytatták útjukat. A többiek ezalatt a főgerinc kék sávjelzésén sétáltak északi irányba, hogy a Madarasi-Hargita nyugati oldalának hangulatos fenyvese felől közelítsék meg ennek csúcsát. A főgerincről balra letérve, egy kis tisztást keresztezve tettek egy kitérőt a Nyerges-tetőre is, ahonnan sötét erdőben ereszkedik az ösvény a sziklafal tetejéhez. A kék sávjelzésekhez visszatérve elmentek a Gyöngyös-kútig, és a szomszédságában álló menedékhely mögött elkezdték kapaszkodásukat a Madarasi-Hargita északnyugati oldalán vezető piros háromszög jelzéseken. A fenyvest fokozatosan boróka váltja, miközben az ösvényt szinte mindvégig övező áfonya amellett, hogy jó csemegének bizonyult, feledtetni tudta a meredek emelkedő fáradalmait. A Madarasi-Hargitán a csúcs látványa lesúlytó, viszont a környező kilátás felejthetetlen. Végignézhetünk a Hargita- és a Görgényi-havasok magaslatain, a Gyergyói-havasok és Hagymás-hegység változatos, különleges formáin, a Csíki-medencét övező Csíki-havasok vonulatán, mely mögül a Tarkő-hegység gerince is előtűnik, valamint északnyugaton, a távolban magasló Csalhó alakját sem lehet összetéveszteni. A Hargita és Görgényi széles platóvidékén túl tiszta időben az Erdélyi-medence fölött a Kárpát-kanyar hegyeihez, a Déli-Kárpátokhoz és az Erdélyi Szigethegységhez is szerencsénk lehet. Nem mindennapi felemelő érzés lett volna szinte az egész történelmi Erdély területét egy helyből belátni, de ehhez sajnos ezúttal a levegő páratartalma igen magas volt. A Madarasi-Hargitát Orbán Balázs Kereszthegyként említi, mivel a hagyomány szerint valamikor kápolna állt rajta, de azt hiszem megrémülne, ha a mai keresztek és kopjafák rengetegét látná e helyen, ami a csúcsot és környékét borítja. Ezek száma vetekszik a Muhi és Mohácsi csaták emlékére állítottakéval. Ha pedig végigolvasná a rajtuk látható magánszemélyek és önkormányzatok sokaságát, azt gondolhatná, hogy egy nagyobb katasztrófa érte ott nemzetünket, de eszébe sem jutna, hogy az ezeken szereplők élő elevenek, akik csupán merő hiúságból állítottak kopjafákat és kereszteket maguknak. A régiek még nem láthatták saját kopjafájukat, azt csak hozzátartozóik, tisztelőik állították az elhunytnak. Az Orbán Balázs által említett kápolna a csúcs déli részének kiszögellő szikláján állt, s ő akkor még fel tudta fedezni nyomait, de mára már abból semmi sem látszik. A hajdani kápolna szikláján találkozott társaságunk két csoportja, majd leereszkedtünk a csúcs déli oldalán vezető jól ismert úton az üdülő fölötti nyeregig és folytattuk túránkat a Madarasi- és Rákosi-Hargita (1757 méter) csúcsai által közrezárt Rákosi-sáté, vagy más néven Szökő-láp, lápnak meglehetősen száraz, ligetes térségén. Következő túracélpontunk a Szökő-vízesés volt, mely a Sáté vizeit is elvezető Szökő-patakon található, a Csíkmadarasra vezető túraútvonal közelében. Az újonnan kiépített ösvény a zuhatag mellé érve meredeken lejt, aztán elénk tárul az erdőben megbúvó néhány méteres vízesés, az eléje felállított pallóval, s a patak bal partján kiépített pihenőhellyel. A főgerincre visszatérve magunk mögött hagytuk a Csíkrákosra vezető letérőt, a mellette álló házikóval, s a Rákosi-Hargita, vagy ahogy Orbán Balázs nevezte, Galusa-tető nyugati oldala felé közeledtünk. A csúcs, ahogy feléje haladunk egyre impozánsabban magaslik fölénk, s valószínű, hasonló élményben lehetett része Orbán Balázsnak is, amiért – tévesen – a Hargita legmagasabb csúcsának tartotta e páratlan szépségű magaslatot, mely a rajta pompázó érintetlen természettel éles ellentétet képez a Madarasi csúccsal szemben. A Rákosi-Hargitára egy kiszalagozott ösvény vezet fel, amely előbb kelet-délkelet felé kanyarog a fenyvesben, aztán hirtelen kilépünk a fák közül és egy látványos, de könnyen megmászható sziklafal s az előterében elterülő kőgörgeteg előtt állunk. Feljutva rá az a csalóka érzése van az embernek, hogy már a csúcson áll, s a kilátásban kezd gyönyörködni, amikor feltűnik az észak felé tovább emelkedő terep. Az embermagasságú fenyők és borókák közt elindulva beszűkül látóterünk, és csupán az égtájakat figyelembe véve kanyargunk a keskeny ösvényen, míg kiérünk a csúcs oszloppal ellátott magaslatára. Érdemes innen körültekinteni, ugyanis a táj elénk táruló látványa vetekszik a Madarasi csúcsáról láthatóval. Délután, mielőtt szállásunkra visszatértünk volna, tettünk még egy kitérőt a sípályák fölött magasló Mihály-havasára (1685 méter) is. Innen beláthattuk az aznap végigjárt vidéket, valamint a másnapra tervezett útszakaszt a hajdani óriáskráter mentén, s az ezt átvágó Vargyas völgyét, ahol lefolynak a környék vizei Szentegyháza felé. Emlékezetes marad a nyugat felé hosszan lejtő vidék látványa az októberi naplemente laposan vetülő megvilágításában. Másnap délelőtt napos időnek örülhettünk. Igaz, a völgyeket köd borította, de a magaslatok kilátszottak belőle, s a rendkívüli látási viszonyoknak köszönhetően alkalmunk nyílt végignézni a Déli-Kárpátok során, a Kárpát kanyarbeli Csukás-hegységtől a Fogarasi-havasok nyugati végéig, valamint a Keleti-Kárpátok északra és keletre magasló távoli bércein is. Eleinte a szombaton már megismert útvonalat követtük a Rákosi-sátén keresztül, mely aztán a Rákosi-Hargita nyugati oldalán halad tovább. A Rákosi- és az Orbán Balázs által Tetőfenyőnek nevezett Madéfalvi-Hargita (1710 méter) közti nyeregben található kis tisztást és menedékhelyet elhagyva figyelnünk kellett, hogy balra, az utóbbi csúcsára vezető keskeny ösvényt észrevegyük. Ez érintetlen fenyvesen vezet keresztül, melynek gyérebb részein, ahol a napsugarak eljutnak az aljnövényzetig, sűrű áfonyás található. Az áfonya a csúcs környékének alacsony fenyvesét is körülveszi, s ez a déli napsütésben olyannyira le tudta kötni figyelmünket, hogy szinte megfeledkeztünk az onnan elénk táruló táj nem mindennapi látványától. Fentről rálátásunk nyílik, többek közt a Madéfalvi-Hargita déli részén kúpszerűen kimagasló Csompoly-sziklára (1680 méter), valamint a Hargita-hegység második legmagasabb csúcsára, az Orbán Balázs által Bélhavas és Asztalkő-tető neveken említett szomszédos Csicsói-Hargita (1759 méter) erdős magaslatára. A rajta látható meteorológiai állomás, valamint a számos tévé- és telefontorony bárki számára felismerhetővé teszi a Hargita középső részének e legnagyobb kiterjedésű magaslatát. A Madéfalvi-Hargitáról a Csompoly felé indulva eleinte keresnünk kellett ösvényünket a sűrűben, de hamar megtalálva azt rövidesen a Csompoly kiugró sziklájáról szemlélhettük a hargitai tájat. A főgerinc útjára visszaereszkedve vethettünk még egy pillantást a Csompolyra, s a mögötte magasló Madéfalvi-Hargita tömbjére, majd a következő kis tisztásról jobbra tértünk egy sötét fenyvesben vezető ösvényre. Eleinte úgy tűnt, ösvényünk a Csicsói-Hargita északnyugati sziklái alatti Hátulsó-mezőre vezet, de nemsokára délkelet felé kidőlt fákkal tarkított oldalon kapaszkodtunk, majd felfelé haladva látóterünk egyre tágult az áfonyával és borókával vegyes, egyre alacsonyabb fenyvesben. A csúcsplató felé közeledve több sziklaszirtet látunk kimagaslani a fák közül, majd feljutva rá, régi nevéhez méltóan az az érzése az embernek mintha egy sziklás szélű képzeletbeli óriás asztalról szemlélné a vidéket. Északnyugaton szinte a lábaink alatt terül el a már említett Hátulsó-mező tisztása, ahol Orbán Balázs az éjszakáját töltötte annakidején, s ahonnan megmászta ezt az – aznap a völgyeket uraló reggeli ködben napsütésben fürdő – impozáns szirtet. A Csicsói-Hargita északi szikláiról talán elmondhatjuk azt, hogy innen tűnik ki a leg nyilvánvalóbban hogy az általunk két nap alatt végigjárt vidék csakugyan egy hajdani óriásvulkán krátere. Bármennyire jól esett leülni, s a természet csendjében gyönyörködni a környező kilátásban, az egyre felhősödő szeles időben egy idő után fázni kezdtünk, ezért továbbsétáltunk a plató déli csúcsa (1737 méter) irányába, ahol a tornyokat, s az épületeket jelzetlen erdei ösvényen kikerülve kimentünk a Bagolykőre (1679 méter). Onnan széttekintve elénk tárul a Csicsói-Hargitától délre elterülő táj is a mélyen alattunk látszó Hargitafürdővel és környékével, valamint a Tolvajos-tető túlsó oldalán a Lúcs-tőzegláp hatalmas kalderája. Továbbindulva a kék háromszög jelzéseken ereszkedtünk meredeken, és a hargitafürdői Ózon szállótól a Csicsói-Hargitára vezető felvonó huzalja alatt hamarosan leértünk Hargitafürdőre. Hazautazás előtt, a különböző felmerült igényeket kielégítendő, egy órányi pihenést iktattunk be. Voltak akik ennek passzív változatát választották, egy vendéglőbe ülve, mások viszont aktívan pihentek a Balu-parkban vagy egy ellazító túrán, a Kossuth-sziklához. Aki az előző évekből őriz emlékeket a Kossuth-szikla jól ismert, fák közül kimagasló látványáról, annak nem kis megrázkodtatásban lehet része, a kopárra tarolt terepen, talán hírmondónak meghagyott egyetlen szál fenyő társaságában árválkodó, csóré szirtet látva. Hazafelé megálltunk a korondi Likaskőnél, ahol megcsodáltuk az ókori tudós munkáját, a szinte teljesen észak-dél irányú furatot, melynek dőlésszöge a tőle északra látható domb élére irányul. Ott, ahova a „likon” látunk állítólag egy megalitikus kőoltárt rejt az erdő mélye, de ez már csak egy következő túránk célpontja lehet. Köszönet Fazakas Robinak a Kecskevész sziklára vonatkozó rész leírásáért, az ott készült képért, valamint a csoportképekért. Kocsis Andris