Tusnádi csillagtúrák

            Alcsík lapályáról zord hegyekkel határolt szűk szoroson kényszerül utat törni magának az Olt, hogy folytathassa hosszú és viszontagságos útját a távoli Aldunáig. E borvízektől áztatott fenyves, mocsaras táj Beszédmezőnek nevezett ingoványán volt kénytelen átgyalogolni több ízben is elcsatangolt marhái után az a pásztorlegény, aki aztán meglepve vette tudomásul, hogy gyógyíthatatlannak tartott kiütései elmúltak lábairól. A pásztorfiú gyógyulása 1842-ben történt, s ezután figyeltek fel az itteni vizek gyógyító hatásaira és kezdődött el a völgyszoros festői környezetében egy üdülőhely kialakulása.

Ennek idén már 170 éve és ma Tusnádfürdő egy vonzó környezetben meghúzodó kisváros, mely sokféle kikapcsolódásra nyújt alkalmat és környezetének zord hegyei közt rengeteg látnivaló tárul az idelátogatók szemei elé. Tusnádfürdő vidékének látványosságaiból terveztünk minnél többet felkeresni a Marosvásárhelyi EKE keretén belül Szilágyi Zoltán „Kunti”-val közösen szervezett három napos kiránduláson, amelyen húszan vettünk részt.

            Délelőtt érkeztünk, majd miután lefoglaltuk szállásunkat és ebédeltünk, elindultunk a Bánya-patak völgye felé, mely a Dél-Hargita egyik leglátványosabb csúcsával, a Nagy-Piliskével teremt kapcsolatot. Célunk a Piliskei vadászház volt s a tőle északnyugatra elterülő Jáhoros-puszta. Az előző napok esőzései után még elég sár volt és füllesztő a páradús meleg, de szerencsére utunk nagyrésze árnyékos erdei ösvényeken vezetett. Jól megfigyelhető itt is ahogy a szűk hegyi medencékben általában, hogy az alacsonyabban fekvő részeken fenyves nő és csak a magasabb helyeken vegyül lombhullató – itt főleg bükkös és nyíres – erdővel, ahol, mivel jobban éri a Nap, magasabb az évi átlaghőmérséklet, mint a hűvösebb völgyekben. A Bánya-patak mentén vezető kékkereszt jelzés meglehetősen elhanyagolt állapotban van – csupán a Toronykövekhez vezető vadonatúj kék háromszög virít frissen festve – és ezért, valamint az út alsó szakaszáról elágazó jelzetlen csapások miatt alaposabb odafigyelést igényel, hogy mindvégig a patakot követő, jelzett ösvényen haladjunk. Szerencsére ahogy meredeken emelkedünk, fokozatosan elmaradnak az erdőkiteremelés nyomai és igazi érintetlen fenyvesnek örülhetünk, mely a Nap tűző sugaraitól is véd. A patak forrásvidékéhez közeledve az ösvény kanyargósabbá válik, majd lankásodni kezd és felvezet a főgerincre, annak egy meglehetősen éles kanyarulatánál a Nagy-Piliske déli lábánál. Innen a Nagy-Piliske keleti oldalán vezető kéksáv jelzést követtük észak felé, melyről néha kilátásunk nyílik a szemben magasló Csomád erdős kúpjaira, miközben egy merítős forrás mellett haladunk el, majd kiérünk az északi hegyláb alatti hangulatos tisztásra.

Ez utóbbi szomszédságában egy kisebb magaslaton áll a Piliskei vadászház gondosan rendben és tisztán tartva, készen bármely erre tévedő vándor befogadására.

A házat övező rügyező fenyők közül kitekinthettünk a Csomádra és a messzi alattunk látszó Tusnádfürdő házaira.

            Rövid pihenő után kimentünk a közelben levő Jáhoros-pusztára, melyre a főgerinc kéksáv jelzése vezet és ahonnan jó kilátást reméltünk észak-északkeleti irányban a Csíki-medencére a messziről felismerhető Nagy-Somlyó hegyével s a mögötte húzodó Csíki-havasokkal fel egészen a Nagyhagymásig. A remélt kilátást még megengedték nekünk a mezőt tarkító és egyre magasabbra növő fenyők, de lehet, ha pár év múlva jövünk, már a Jáhoros-puszta helyén ligetes fenyőerdő fogad, akadályozva a rálátást a környező vidékre.

A mező különböző pontjairól megtekinthettük a Nagy-Piliske csúcsát (1374 méter) a tőle délnyugatra vezető főgerinc vonulatával, a tőlünk északnyugatra levő Mitács hegyét (1282 méter), keleten viszont az Ölyves-tető oldala zárta a kilátást.

            Miután megcsodáltuk az elénk táruló panorámát és a zöld különböző árnyalatait bemutató havasi táj látványát, az errefelé megismert úton indultunk vissza. A Toronykövekhez vezető kék háromszög elágazásánál a csapat kettévált, nagyobbik része folytatta útját az onnan már közeli Tusnádfürdőre, míg ötön tettünk még egy kitérőt. Ez eléggé kalandosra sikerült, mivel a Bánya-patak egy mellékpatakához érve az addig kifogástalanul felfestett kék háromszög jelzések hirtelen eltűntek és sem a patak mentén, sem az onnan elágazó ösvényen nem folytatódtak. Végül a bal part fölötti meredeken egy széldöntés fölött felfedeztük a jelzést és kezdhettük a kapaszkodást, mivel az szinte légvonalban, egyenesen vezetett az első sziklához, ahova mondhatni fától fáig másztunk. Itt a szikla elé pad van építve, amire sokaknak szüksége lehet a rendkívüli kaptató után. A szikláról kitekinthettünk a Bánya-patak völgye fölött Tusnádfürdőre s a szemben magasló fenyves hegylábakra. Kisebb ereszkedő, majd újabb mászás után még egy szikla következett, ahonnan a kilátás valamivel jobb is, mint az előzőtől. E második szikla közelében egy földön heverő táblát is találtunk, melyet aztán a visszaúton ráerősítettünk egy fára, megfelelő pozícióban. A tábla a harmadik és legnagyobb sziklacsoporthoz irányít, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész Tusnádi-szorosra s a környző hegyekre, valamint a Bükkszádi medence északi részére.

            Másnapi túránkat az Apor és Mikes források felé indítottuk, ahonnan következett a meredek, de szerpentines, piros kereszttel jelzett ösvény a Csomád-nyeregig. Fent megpihentünk, majd leereszkedtünk a Szent Anna-tó és Mohos-tőzegláp kráterei közé épült kempinghez, ahonnan a lápban tett látogatás következett. Megtekintettük e vulkáni kráterben meghúzodó valamikori tó helyén ittmaradt magashegyi fellápot és különleges – az utolsó eljegesedés óta itt rekedt – tundrai növényzetét. A Csomád öregebbik kráterében létezett hajdani tó a Szent Anna-tó négyszerese volt, ma viszont erősen savas vegyhatású vízzel rendelkező tószemekkel tarkított, tőzeggel és különböző mohafajtákkal feltelt mocsár, melyet az északkeleti részén a Veres-patak csapol le.

            Miután kijöttünk a Mohosból a Szent Anna-tó felé vettük utunkat, de előbb tettünk egy kitérőt a Tó-bércén, amely a kráterfal déli részét képezi és ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Bükkszádi medencére, a Zsombor-patakán túl magasló Nagyhegyesre (1107 méter) a mögötte húzodó Bodoki-havasokkal, Uzonkafürdő szomszédságában a Hargita legdélebbi kúpjára, a Nagy-Murgóra (1015 méter), valamint tiszta időben a Baróti-hegység fölött előtűnhetnek a párából a Déli Kárpátok a Bucsecsől a Fogarasi havasokig. A Tó-bércéről a kék kereszttel jelzett ösvényen lejutottunk a tóhoz, ahol megebédeltünk, kipihentük addigi fáradalmainkat Európa egyetlen vulkáni krátertavában gyönyörködve és egyesek úsztak is.

            Következett túránk kevésbé kellemes része a Szent Anna-tó kráteréből való kijutás a Csomád-nyeregig, de – a mászás kellemetlenségét enyhítendő – útba ejtettük a kilátót, ahonnan még egyszer megcsodálahattuk a tavat és környékét.

A Csomád nyeregből a Vártető (1080 méter) felé vezető kéksáv jelzést követtük, mely mindvégig erdőben ereszkedik, majd a Vártető és Szurdoktető (1267 méter) közti nyeregből tettünk egy kitérőt a várba. A vár útján, majd a hajdani jókora várudvaron keresztül kékpont jelzéseket követtünk a kilátóig, ahol meglepetésünkre a fenyők és nyírfák lombja takarta a lehetséges kilátást. Így nem vethettünk egyetlen pillantást sem az alattunk elterülő Csíki medencére, a Csomád szemben magasló csúcsaira s a Csíki havasokra.

            Itt úgy döntöttünk, hogy nem időzünk a környék legnagyobb – székely szimbólumokat és rovásírást is őrző – Árpádkori várának megtekintésével, hanem visszaindulunk. A Vár-Vápa-patak völgyén vezető ösvényen lefele menet még elcsodálkozhattunk a sűrű erdőben szerteszét heverő jókora kövek zöldes-mohás látványán.

            Vasárnapra – mivel aznap haza kellett érnünk szavazni – csupán egy rövid, de annál szebb túrát iktattunk be a Tusnádi-szoros legjobb kilátóhelyére, a Solyómkőre (824 méter).

A Nagy-Piliske e keleti nyúlványára piros háromszög jelzéssel ellátott ösvény szerpentinezik fel, hogy az ott felállított kereszt mellől a Tusnádi-szoros egészének festői szépségét, zöldellő fenyvessel borított hegyeit, a lábaink alatt látszó fürdőváros fehér házait, a Csukás tó zöldes-barnás vizét, a távolban látszó Bükkszádot és északi irányban az Alcsíki medencét csodálhassa az idelátogató. Hargita megyében kizárólag itt található meg egy apró, törékeny sárga virágú növény, a Teleki hölgymál (Hyeracinum Telekianum), ezért a Solyómkő botanikai rezervátum.

            Visszautunkon tettünk egy kitérőt a Nyerges-tetőre, ahol Tuzson János és alig kétszáz fős székely honvédserege próbálta feltartóztatni az orosz túlerőt és végül árulás áldozatává váltak 1849 augusztus elsején s elestek mindannyian. Emlékükre ide egy kőkeresztet állított az utókor, de a hely több tatár betörés áldozatainak végső nyughelye is.

Tuzson János és kis csapata lemészárlásának hírére adta fel Gál Sándor és néhány száz fős serege tusnádfürdői állásukat az alvégi sziklán, ahonnan három ágyúval sikerült feltartóztatniuk 1849 július 5 és augusztus 2 között az orosz-osztrák túlerőt. Az alvégi szikla későbbi neve Ludmilla kilátó, melyet Kőrispataki Kálnoky Ferencné grófnőről neveztek el és pavilont építettek oda. Valamilyen csoda folytán egy tévétorony pont a pavilon helyére került, eltűntetve ezáltal az emlékhelyet az idelátógatók szeme elől.

            A Nyergetetőről még elmondhatjuk azt is, hogy aki kopjafát, netán keresztet szeretne állítani a saját nevével, itt bátran megteheti, a Tuzson János és honvédei emlékére állított kőkereszttel szemben levő oldalon álló hajdani erdő hűlt helyén ugyanis számos önkormányzat és több tisztelt honfitársunk megtette már ezt. Bárki idelátogató elcsodálkozhat a rengeteg kopjafán, melyeken sehol sem szerepel az áldozatok neve, csupán az állíttatóé, de az elől, büszkén és hivalkodóan. Elavult volna a jó öreg szokás, hogy koszorúval, esetleg virággal tesszük tiszteletünket hőseink sírjánál, vagy ehhez ma már legalább egy kopjafa szükséges?!

                                                                                                Írta és fényképezte: Kocsis András