Erdély északkeleti gyepűjén a Radnai-havasok és Borgói-hegység által közrezárt Nagy-Szamos völgyében épült az Árpádkori Magyarország legjelentősebb ezüstbányáival rendelkező Óradna. XIII. századi katolikus templomának romjai a hajdani tatárjárásokról tanúskodhatnának, melyeknek a történelem folyamán több ízben is áldozatul esett a kezdetben szászok által lakott város teljes lakossága.

            Az Óradnához tartozó Bor-patak völgyében a XIX. század folyamán alakult ki Radnaborberek, melyet az Osztrák-Magyar Monarchia különböző vidékeiről verbuválódott bányászok népesítettek be. Az Ünőkő lábánál hegyek által közrezárt festői környezetben meghúzódó faluban ezüstöt, rezet, cinket, ólmot, de kis mennyiségben aranyat is bányásztak. Zömmel római katolikus lakosai a XX. század elejére elmagyarosodtak, aztán a kommunista korszakban a magyar nyelvű oktatás erőszakos megszüntetése következtében már alig néhányan beszélnek magyarul, de többnyire megőrizték nevüket és vallásukat. E legendákkal övezett vadregényes vidék ihlette Reményik Sándort is a Vadvizek zúgásában című versciklus megírásában.

A falu felső végén álló házban, ahol valamikor a költő lakott, ma róla elnevezett emlékszobát alakítottak ki. Az Erdélyi Kárpát Egyesület is menedékházat épített Borbereken, mely aztán kényszeradományként a román állam tulajdonába került és hosszú évekig a román írószövetség használta.

            Az EKE marosvásárhelyi osztálya keretén belül szervezett Ünőkő-túra kiindulópontjául e szűk, fenyvessel határolt völgyben meghúzódó falucskát választottuk, melynek klímája az Erdélyben idén júliusban tapasztalható kánikulához képest meglehetősen kellemes. Kora reggel igyekeztünk indulni, mivel az Ördög-szoroson

áttörő Bor-patak völgyéből a Radnai-havasok második legmagasabb csúcsáig, a magyar eredetű névvel rendelkező Ünőkőig (ünő = szarvastehén), ha nincs is borzasztó nagy távolság, de jelentős a szintbeli különbség. Körülbelül 700 méterről indultunk, hogy feljussunk a 2279 méter magas csúcsra.

            Eleinte az Ördög-szoros vöröses sziklái közt átzúduló patakot követtük, majd erdős szakaszra érve utunk keresztezi a patakot és a bal part fenyvesében kanyarog meredeken, míg ki nem ér a Kuracel (Curăţel) gerincre.

A gerinc nyílt, füves legelőjén haladva tiszta időben a kibontakozó széles láthatár kárpótol utunk fáradalmaiért, miközben a hegyimentő védkunyhót elhagyva újabb hosszú, végtelennek tűnő kaptató következik túránk célpontja felé.

Érdemes néha megállni és körültekinteni e szakaszon, ahonnan fokozatosan elénk tárul a Radnai-havasok szinte teljes főgerince

és elágazó mellékgerincei, valamint déli irányban a Keleti-Kárpátok megannyi hegye, a távolban felsejlő Kelemen-havasokig.

            A füves, sziklás terepen való kapaszkodásunk során hamarosan elénk tűnik az Ünőkő is, mely már messziről oly benyomást kelt, mintha szinte csak karnyújtásnyira állna előttünk, hogy aztán sokáig ne lássuk közeledni.

A főgerinc piros sáv jelzését elérve tábla figyelmeztet, hogy az Ünőkő fél óra. Ezen elcsodálkozhatnánk a csúcs közelségét látva, de tovább haladva az utolsó, talán legnehezebbnek tűnő métereket magunk alá gyűrve az egyre keskenyedő sziklán, meggyőződhetünk róla, hogy a kiírás teljesen valós. Az Ünőkő nem adja könnyen magát,

de a fentről elénk táruló, minden irányban kiegészült táj képe egészen különleges. A történelmi Magyarország határát képező bérc alatt mélyen meredező, tavakkal tarkított gleccservölgyektől – melyeket látva elgondolkozhatunk a természet felszínformáló erején – kezdve

elláthatunk távoli erdélyi és moldvai tájakig, de a mostani országhatáron túli kárpátaljai vagy ukrajnai vidékekig is.

            Visszafelé a változatosság kedvéért a Bor-patak túlsó, nyugati oldalán magasló Csungó vagy Kracsunyel (Ciungilor vagy Crăciunelu) gerinc jelzetlen pásztorösvényeit választottuk. Ha változatosságra vágytunk, bejött, sőt felülmúlta elképzeléseinket. A Radnai-havasokat gyephavasnak nevezik, mivel a főgerinc 2200 méternél magasabb régióin is fű és vékony talajréteg borítja a sziklát, így kereszteztünk bő füves gerincrészt, ami aztán meredek oldalon haladó rendkívül keskeny ösvényben folytatódott.

Csodálkozva néztük, hogyan állhat meg rajta a juhász nyájastól és kutyástól, de amikor azt hittük, hogy ez már cifrább nem lehet, akkor ösvényünk a Retyezát hatalmas kőgörgetegeire emlékeztető sziklaomláson folytatódott, hogy utána ismét füves, lehetetlenül meredek terepen oldalazva, szivárgó vizeket, forrásokat is keresztezzünk.

A víz – ha inni mertünk belőle, mivel nem volt könnyű tölteni anélkül, hogy zavarossá válna – jól esett a délutáni kánikulában.

            Végül egy széles útra tértünk rá, mely eléggé köves volt ugyan, de bevezetett az erdőbe és meredeken lekanyargott a Bor-patak délelőtt már megismert gázlójához. Ha akkor félve léptünk kőről kőre nehogy vizesek legyünk, most, bár nem kellett a patakon átgázolnunk, de nagyon jólesett belegázolnunk és megfürödnünk a hűs patakvízben.