Barangolj Velünk!

Vizek és karszt a Torockói-hegységben (Kocsis András)

Gyakran hasonlítjuk szűkebben vagy tágabban értelmezett Erdélyországunkat tündérkerthez, utalva ezzel különleges szépségeire, látványosságaira, melyek legtöbbször visszacsalogatják látogatóikat. A Torockói-hegység említésekor sokunknak Torockó, mely méltán a Világörökség részét képezhetné és a föléje magasló Székely-kő jut eszébe, legfeljebb a Tordai-hasadékot társítja az Erdélyi-szigethegység keleti peremének vonulatával. Jártasabbak viszont jól tudják, hogy e több mint hetven kilométer hosszan elterülő hegyvonulat rengeteg látnivalót rejt, melyek főleg a kristályos és mágnás kőzeteket fedő jurakori mészkőrétegben alakultak ki.

Túránk első napján a hegység középső részét képező Bedellő tömbjének néhány különlegességét kerestük fel. Az Aranyos völgyéből, Alsószolcsváról indulva a hangzatos nevű Szolcsvai-búvópatak barlangját készültünk megnézni, a helyet, ahol a patak – sziklajáratain átverekedve magát – felszínre kerül, valamint a víznyelőt, ahol egy látványos vízesést követően eltűnik a mészkőhasadékban. Autóinkat az útmenti parkolóban hagytuk és átkeltünk az Aranyoson átívelő lengőhídon. Modern európai civilizációhoz szokott embernek meglehetősen furának tűnhet egy jobbra-balra billegő híd, néhol korhadófélben levő deszkáin lépkedve közlekedni, de nekünk, „vadkeleten” edződött turistáknak nem okozott gondot a korlát biztonsága mellett átmenni rajta. A túlsó parton ártéri mezőn vágtunk át, majd hamarosan Alsószolcsva házai közé értünk.

Szolcsva település egykor a torockószentgyörgyi uradalomhoz tartozott, első írásos említése 1325-ből származik. Akkor a Toroczkay család eladott egy birtokot az Aranyos mellett. Alsó- és Felsőszolcsvát külön 1470-ben említi először oklevél, a falunak már a XVIII. században román lakossága volt.

A házak közül frissen leaszfaltozott út vezet a Malom (vagy Malmok) völgyén felfelé Búvópatak telepig. Régebbi térképek több vízimalmot tüntetnek fel a patakon, de mára ezeknek nyomuk sem maradt. Fura hangulatot kölcsönöz a természeti tájnak a patakmenti aszfaltút, melyen elég gyakran kényszerülünk az elsuhanó autók elől félrehúzódni. A helyzet furcsaságát csak fokozza, hogy a falu útja aszfaltozatlan...

KA Bulz

A völgy végéhez közeledve a Bulz-csúcs látványos mészkőszirtje vonja magára a tekintetet, majd hamarosan ismét házak közé érünk, ahol a Szent Paraszkivának (Piroska) szentelt ortodox kolostor, fából ácsolt többévszázados templomát láthatjuk, valamint mellette egy újan emelt, lényegesen nagyobb templomot. A kolostortól két kanyarral lejutunk a patakhoz, melyen szintén lengőhídon kelhetünk át. Úgy látszik, errefelé gyakorlatias eljárás ilyeneket építeni, ugyanis felfüggesztésüknek köszönhetően a hirtelen érkező áradásokat is átvészelhetik.

Az átkelőket kiépített pihenőhely várja, valamint friss vizű forrás. Az ösvény jobbra kanyarodik, de érdemes kitérőt tenni balra, ahol a Bulz-csúcs alatt egy szinte függőleges sziklafal aljában hatalmas 35 méter magas és 4 méter széles barlangszáj tátong, melyen – miután hosszú sziklajáratain átverekedte magát – a Szolcsvai-búvópatak felszínre tör.

KA buvopatak

A gyors folyású patak által kialakított sziklaüreg a Torockói-havasok legnagyobb barlangja, melyet a helybéliek Huda lui Papară néven emlegetnek. Az oda vezető ösvény egy mesterségesen kialakított meder volt, amelyen a soha be nem fagyó vizet egykor a malmokhoz vezették. A barlang feltárása Balogh Ernő nevéhez fűződik, aki kutatásainak eredményét 1969-ben Cseppkővilág című könyvében ismertette. Az itt élő denevérpopuláció miatt a barlang védettséget élvez, turisták számára nem látogatható.

A búvópataktól visszatérve erdei ösvényen kanyargunk felfele, ami meglehetősen jól esik a délelőtti egyre erőteljesebb kánikulában. Az árnyas fák alól kiérve hegyi legelőre jutunk, egy La Cruce (magyarul Kereszt) nevű helyre, ahol korabeli térképek tanúsága szerint már a XVIII. században is kereszt állt.

KA malomvolgye

Innen, a több turistaút találkozásánál álló oszlop mellől érdemes körültekinteni, ugyanis lenézhetünk a Malom völgyére, távolabb pedig az Aranyos völgye látszik, tőlünk jobbra a Bedellő fehér mészkősziklái, az Aranyos túlsó oldalán pedig egy egykori vulkán, a csonka gúla alakú Zsidovina vonja magára a figyelmet, mögötte balra a Szkerice-Bélavára mészkő szirtjeivel, az északnyugati láthatárt pedig az Öreghavas zárja. A körülöttünk elterülő hegyhátakon még láthatók hagyományos módon megépített nyári szállások, de sajnos egyre elhanyagoltabb állapotban. Különös hangulatot kölcsönöz a tájnak a számos mezei virág, amelyek itt ilyenkor, nyár közepén is pompáznak. A mögöttünk látható talajúton nem ritka a parkoló autók látványa sem, ugyanis Szolcsváról aszfaltos út szerpentinezik fel ide, a kereszt közelébe.

Ha a kereszttől délkelet felé fordulunk egy erdővel borított tetőn akad meg tekintetünk, melynek innenső, szinte függőleges mészkőfala kékeslilásnak tetszik.

KA viznyelo

Ezt a sziklafalat Vânătările Ponorului-nak, vagyis „víznyelő kékségének” nevezik, s ez, pontosabban a vele átellenes oldalon kialakított kilátóterasz képezi túránk következő célpontját. A Szolcsvai-búvópatak befolyását, a víznyelőt látogatjuk meg, átvágva a réten, majd fák között ereszkedve a kilátóig. A mintegy 70-80 méter magas sziklafal pereméről a patak egy kétlépcsős vízeséssel zúdul a mélybe, kékeslilássá színezve a sziklát, és eltűnve a Dilbina barlangban.

KA viyeses

A porló vízcseppekkel teli levegőben, ha szerencsénk van, szivárványt is láthatunk. Felejthetetlen látvány szemből, szinte karnyújtásnyi távolságról szemlélni a sziklán alázúduló és a mélyben eltűnő vizet, mely aztán hosszú, tekervényes sziklarepedéseken törve utat magának a vidék legnagyobb barlangján át jut felszínre Szolcsvai-búvópatakként.

A kilátótól visszamásztunk a kereszthez, majd leereszkedtünk az erdei ösvényen a lengőhídig. A délelőtt megismert hűs forrás vize most esett igazán jól, a forró nap tüzében végigjárt túrát követően... A lengőhídon átegyensúlyoztunk, majd a kolostorhoz érve csapatunk nagyobbik része úgy döntött, az aszfalton való visszaút helyet egy szépnek ígérkező kitérővel jut az autókhoz.

KA lengohid

Az újonnan épült Szent Paraszkiva kolostor udvara bekebelezi a Malom völgye felől a Sipote vízesés felé vezető turistautat, amire rövid tanakodás után rájöttünk, ahogy arra is, ha oda igyekszünk, be kell lépnünk a kapuján. Túloldalt már egyszerű léckapun jutottunk ki. Az út mentén jobb kéz felől mindvégig a Bedellő sziklafala magaslik, míg baloldalt a Malom völgyére láthatunk, előttünk pedig fokozatosan kibontakozik az aranyosmenti táj, meredek domboldalaival, hegyhátaival. Az eleinte szekérútszerű nyomvonal fokozatosan emelkedik, ösvénnyé szűkül és felvezet a sziklák alatti hegyhátra. A sziklák alól az Aranyos völgyében gyönyörködhetünk, majd a jelzések nemsokára erdőben folytatódnak. A kanyargós ösvény enyhén lejt és végül kivezet egy hangulatos, füves tisztásra. Szomszédságában, a fák alatt kristálytiszta forrás csörgedezik. Mi egyebet kívánhat az ember nyári kánikulában, mondhatnánk és megállapíthatjuk, kitűnő sátorozó helyre érkeztünk. A buja növényzettel körülvett tisztást egyik oldalról a Bedellő sziklafala, másikról pedig egy szakadék határolja. A tisztás végéből meredek ösvény ereszkedik az úgynevezett szakadékba, ahol hamarosan vízcsobogás hangja hallatszik, majd a sűrű növényzet mögött alázúduló Sipote-patak vízesése előtt állunk. A sziklákról lecsorgó vízfüggöny mögött üreget találunk és láthatjuk, hogy a fent megcsodált tisztás valójában egy mésztufán terül el, melyet a sziklából fakadó víz épített hosszú idő alatt.

KA sipote

Az ösvényen visszamentünk a tisztás végébe, ahonnan egy másik, kevésbé meredek ösvény kanyarog az erdőn lefele. Ezen kijutottunk az Alsószolcsva fölötti legelőre, majd beereszkedtünk a faluba. Az Aranyos partjára érve újra megcsodálhattuk a Bedellő szkláit, melyeknek mintha még különösebb hangulatuk lett volna a lemenő nap fényében. Most színesebbeknek, sárgábbaknak tűntek... Csendesen lépegettünk a zöldesbarnásan hömpölygő Aranyos partján, míg elértük az induláskor megismert lengőhidat, átkeltünk rajta és visszaültünk az autókba.

Szállásunkra, Várfalvára menet megálltunk a Sipote-patak torkolatánál. Ez a patak fent, a Bedellő oldalában vízeséssel kezdi, és azzal is fejezi be útját az Aranyosba ömlésekor. Vizének egy részét egy csatorna segítségével átvezették az Aranyoson, hogy ivóvízzel lássa el az átutazókat.

Másnapi terveinkbe beleszólt egy kiadós esőkkel fenyegető légköri front közeledése. Így a helyzetet átgondolva, elhatároztuk, hogy igyekszünk minél korábban elindulni és megpróbáljuk az érkező eső előtt végigjárni a mintegy két kilométernyi Berkesi-szurdokot, vagy legalábbis amit sikerül belőle, lemondva túratervünk további részéről. Borús reggelre ébredtünk és kiautóztunk az Aranyos völgyébe, a Borrévi kabanához (Cabana Buru), ahol autóinkat a főút menti parkolóban hagytuk. Jobbra az erdőbe vezet a talajút, mi azonban mellette keskeny ösvényre tértünk, amely hamarosan a patakban folytatódott.

KA berkesi1

A Torockói-hegység északi részét, a Peterd-Szind gerinc mészkővonulatát három vadregényes sziklaszurdok töri át. Ezek közül a leghíresebb a sokak által ismert Tordai-hasadék, amely mellett háttérbe szorul a másik – nem kevésbé szép és látványos – kettő, a Túri-hasadék és a Berkesi-szurdok.

KA berkesi4

A patakhoz érve, alig pár lépés után a Berkes-szurdok első vízesése előtt álltunk, amely mellett sziklára rögzített sodrony húzódik. Felkapaszkodva rajta egy következő vízesésben gyönyörködhetünk, s ha az elsőnél akár vissza is fordulhat, aki nem kíván sodronyon közlekedni, innen már nincs választási lehetőség, fel kell mászni rajta. Ez sem nehezebb az elsőnél és utána vízből kiálló köveken, vagy patakban lépegetés következik. Az egy nappal azelőtti kánikulában végigjárt túránkat követően, jól esett a vízben járás, de egy alkalmas pillanatban – főleg a sötét felhős égboltot szemlélve – jobbnak láttuk a partmenti ösvényre váltva gyorsítani előrehaladásunkat, hogy az eső előtt elérhessünk a Berkesi-szurdok felső vízeséseihez is. A patakot mindvégig erdő övezi, s a fejünk fölötti összefüggő sűrű lombozat csak fokozta a borús idő miatti sötétséget, viszont a kisebb-nagyobb zúgókon lefolyó kristálytiszta hideg víz, a kövek, sziklák és háborítatlan zöld vadon látványa minden bizonnyal felejthetetlen élmény marad. Egyre feljebb jutva az ösvény többször keresztezi a patakot, a zúgók gyakoribbak, aztán ismét vízeséshez érkezünk.

KA berkesi 3

Ezt még egy, talán szebb, látványosabb vízesés követte, aztán egy idő után már számolni sem tudtuk a vízeséseket. Előbb csak annyit mondtunk, szép, aztán, hogy még szebb, majd tényleg szép, de még mindig vártuk a kihagyhatatlant, a térképen jelzett nagy vízesést. A Berkesi-szurdok felső végének utolsó vízesése több emeletnyi magasságával túltesz az addigi zuhatagokon, így valósággal betetőzi az összegyűlt élményeket. Még fokozta a hatást, hogy miután odaértünk néhány pillanatra kisütött a Nap és beragyogta a lezúgó vízsugarakat.

KA berkesinagy

Sok időnk azonban nem volt a látványban gyönyörködni, mert pár percnyi napsütés után ismét beborult az ég és a déli idő ellenére egyre sötétebb lett. A patakmenti úton igyekeztünk lefelé amint eleredt az eső. Nagy részét a fejünk fölötti lombozat kifogta, csak miután kiléptünk az erdőből és már az autókat megláttuk, váltott komolyabb záporra.

Várfalvára menet tettünk egy kitérőt a tordaiak üdülőhelyeként ismert Csukás-tóhoz és vízeséshez, ahol a Tordai-hasadékot is kialakító Hesdát-patak lezúdul a sziklák közül és laposabb terepen folytatja útját Sinfalva felé.

Túránkat a hajdani aranyosszéki településen, Várfalván fejeztük be, ahol mielőtt hazautaztunk volna, megtekintettünk néhány nevezetességet. A település eredeti neve Tordavár volt és múltja Aranyosszék megalapítása, azaz V.István (1262-től a keleti országrész, majd 1270-1272 között egész Magyarország királya) kora előttre nyúlik vissza. Az Aranyos szorosának kapujában, a mai falu fölötti hegyen, a Várhegyen állt egy honfoglaláskori vár, az egykori Erdély hét vármegyeszékhelyének egyike, melyeket a címerben látható hét bástya szimbolizál. Tordavár az első tatárjáráskor, 1241-ben pusztult el és azután költöztették az ispánsági központot a mai város, Torda helyére. Várfalva a mai Szászkézd vidékén maradt székelyek (kézdi székelyek) idetelepedése és Aranyosszék megalakulása idejében létesült a XIII. században.

A báró Jósika családnak kastélya volt a faluban, de az épület magántulajdon, a tulajdonos nem engedi látogatni. A telken egykor a székely Várfalvi család kúriája volt, mely a család kihalta után került a Jósikák birtokába. 1912-ben, a kastély parkjában Tordavár népének X-XI. századi temetőjét, az egyik legjelentősebb erdélyi honfoglaláskori temetőt tárták fel.

KA varfalvitemplom

A kastélyt csak kapun kívülről tekinthettük meg, a műemlék unitárius templomba viszont be tudtunk menni. A templom körüli temetkezés, a félköríves déli kapu, a nyugati homlokzat négykaréjos körablaka Árpádkori (XII-XIII. századi) templom létezésére utal. Az eredetileg román stílusú templomot idővel gótikus stílusban átépítették, a templomot övező kőfal a XVI., a torony a XVII. században épült. Sajnos, mikor ott jártunk, még nem tudtunk róla, s így nem is kerestük a templom falán Erdély második legrégibb írásos emlékét...

 

Írta és fényképezte: Kocsis András

Könyvészet:

  • EKE Bakancs, 1.kötet Torockói-hegység, 2016 Mark House – Gyergyószentmiklós
  • EKE Bakancs, 4.kötet Várfalva és az EKE Vára, 2016 Mark House – Gyegyószentmiklós