Marosvásárhelyi EKÉ-sek az Aconcaguán Az Argentina és Chile határán fekvő Aconcagua-csúcs, a 7000 km hosszú és a 200-300 km széles Andok-hegylánc és egyben a Föld Ázsián kívüli legmagasabb hegycsúcsa. Hegymászási szempontból könnyű hegynek számít, ha északról a hagyományos útvonalon közelítjük meg, viszont az oxigén hiánya (a csúcson a légköri nyomás csak 40%-a a tengerszinti nyomásnak), az erős szél és a csúcs körüli –20 C foknál alacsonyabb hőmérséklet nagyon megnehezítheti a feljutást. 2008 februárjában a Kilimandzsáróról lefele jöttünk, amikor fellelkesülve a sikerélménytől a Kibo és a Horombo táborok közötti ereszkedés folyamán jutottunk arra az elhatározásra, hogy a következő magas hegycsúcs, melynek megmászását megcélozzuk, az Aconcagua lesz. Itthon az ősz folyamán merült fel ismét az expedíció gondolata. Az akkori csapatból hatan nyilvánítottuk ki szándékunkat, hogy most már következhet az Aconcagua. Tehát a csapat adott volt: Kolozsvári Tibor, Kolozsvári Ádám, Fazakas Árpád, Kovács Robert, Pápai Levente és Dósa László. Mind a hatan a EKE Marosvásárhelyi Osztályának tagjai. Csapat a déli fal alatt, fotó: Kolozsvári Ádám A szervezéssel Tibi és Robi foglalkozott. Lefoglaltuk a repülőjegyeket, beszereztük a hiányzó magashegyi felszereléseket, beiktattunk néhány közös túrát, és az indulás napjáig az idő gyorsan elrepült. Repülőnk 2009. január 12-én reggel indult Bukarestből. Három átszállással és négy repülővel január 13-án 18 óra 30 perckor érkeztünk Mendozába . Az átszálásokat nem számítva 17 óra 30 perc alatt több mint 14000 km-t tettünk meg a Bukarest – Barcelona – Madrid – Santiago de Chile – Mendoza légi vonalon. A repülés folyamán felejthetetlen élmény marad a brazíliai esőerdők fölötti napfelkelte, a kígyózó folyók fényes víztükre, az argentínai vöröses sivatagos, lakatlan dombvidék és végül pedig a felhőkbe takarózó 6000 méter feletti havas hegycsúcsok. A sok átszállás ellenére utazásunk gondmentesen zajlott Mendozáig (leszámítva egy kis izgalmat a csomagok túlsúlya miatt), ahol megdöbbenve vettük tudomásul, hogy csomagjaink a felszerelésekkel nem érkeztek meg velünk egyszerre, és a repülőtér alkalmazottjai sem tudtak biztos információt mondani arról, hogy hol vannak, és mikor látjuk viszont őket. Mendozába az argentin nyár közepén érkeztünk. A délutáni órákban árnyékban a hőmérséklet a 38-39 C fokot is elérte és ez igen szokatlan volt az otthoni –14 C fok után. Ahogy a repülőből is láttuk a 122 ezer lakosú várost sivatagos domvidék veszi körül, viszont a lakóházak legnagyobb része csatornákkal öntözött hatalmas platánfasorok árnyékában húzódik. A platánfáknak köszönhetően az utcákon a hőmérséklet 10-15 C fokkal alacsonyabbá vált, mint a tűző napsütésben, és ez tette lakhatóvá a főként külföldi turisták által sűrűn látogatott települést. Ennek ellenére a négy órát tartó sziesztát mindenhol betartják és az utcákon csak estefele lesz nyüzsgés. A következő napokban bőven volt alkalmunk a várost bejárni és megismerni, mert csomagjaink végül két teljes napot késtek. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy a felszerelésünk megérkezik, kifizettük a csúcsmászási engedélyeket, az egyik nagyon jól felszerelt túraboltban gázt és benzint vettünk és expedíciós táskákat béreltünk, majd egy Carrefourban két hétre való élelmet vásároltunk. Január 15-én Mendozából egy bérelt mikrobusszal közel 200 km-t utaztunk a chilei határ közelében levő oázisszerű településig, Puente del Inkáig, ahol a felszerelés és az élelem legnagyobb részét öszvérhátra való, pontosan megmért 30 kg-os csomagokba készítettük elő. A nap hátralevő részébe belefért még egy 3 órás gyaloglás egy-egy három napra becsomagolt hátizsákkal. Az Aconcagua Tartományi Park Horcones nevű 2950 m-en lévő bejáratától felmentünk egészen a Horcones Superior és a Horcones Inferior patakok összefolyása közelében 3400 m magasan fekvő Confluencia táborig. A következő napon akklimatizációs túrára mentünk a Horcones Inferior patak völgyén felfele egész 4100 m magasságig az Aconcagua déli fala alá. Nagyon jól tettük, hogy nem hagytuk ki az aznapi túrát egyrészt azért, mert nagyon szép rálátásunk volt a Plaza Francia nevű tábor közeléből a déli falra, másrészt azért, mert nagyon sok érdekes és még eddig nem látott virágot volt alkalmunk megcsodálni és lefotózni. Virággömb, fotó: Dósa László Felhőtlen, szélcsendes, meleg napunk volt, és az a hír járta, ehhez hasonló nap csak egy szokott lenni egy szezonban. Indokolt is volt nagyon az 50 és 60 faktoros napkrémek használata. Január 17-én hosszú gyaloglással folytattuk túránkat a Horcones Superior patak hatalmas medrében felfele. A növényzet 4000 m után teljesen elmaradt, viszont tovább csodálhattuk a rendkívül színes (vöröses, barnás, sargás, zöldes…) csipkézett, omladékos sziklafalakat. Akklimatizációs túrán, fotó: Pápai Levente A délelőtti felhőtlen idő ellenére a Plaza de Mulas (Öszvérek tere) nevű tábor alatti legmeredekebb szakaszon a kimászást sűrű hózápor nehezítette meg. 9 óra gyaloglás után érkeztünk a 4350 m magasan fekvő alaptáborba. Amíg a sátrakat felhúztuk elállt a havazás, de hamarosan újrakezdődött és kényszerített bebújni a jó meleg hálózsákokba. Reggel a tábori hőmérőnk a szabadban –7 C fokot mutatott, a sátorban viszont jó meleg 0 C fok volt. A következő reggelek, esték és éjszakák legnagyobb részét itt az alaptáborban töltöttük. Átlagosan 8 éjszakát aludtunk itt 4350 m-en. Reggelente fél 10-ig elhagyatottnak tűnt a tábor. Csak azután, hogy a táborra rásütött a nap, kezdtek előbújni a sátraikból a tábor lakói, akik között voltak: argentinok, chileiek, lengyelek, németek, finnek, franciák, ázsiaiak és erdélyiek hatan. A napot minden esetben vízhordással kezdtük, mert csak reggeliben volt tiszta a táboron keresztülfolyó gleccserpatakocska. Reggeli után kezdődhettek a tábor körüli ismerkedések, az akklimatizációs túrák és végül a felszerelés és az élelem felhordása a magasabb táborokba. Időnként pihenőnapokat is tartottunk, amikor a legfontosabb tevékenység a főzés volt. Igyekeztünk a tábori orvosok utasításait betartani, és naponta 4 liter vizet meginni, hogy gyorsabban sikerüljön az akklimatizálódás. Az első héten minden délután valamikor 2 és 5 óra között havazni kezdett. Eleinte kellemetlen volt, mert nem tudtuk, hogy meddig fog tartani, mekkora hó rakódik le, ez most a jó vagy a rossz idő, és a felsőbb táborokban milyen lehet az időjárás. Akklimatizációs túraként kétszer is felmentünk a 5050 m-en fekvő Plaza Canada táborba, egyszer pedig az 5560 m-en fekvő Nido de Condores (Keselyűk fészke) nevű táborba, ahol Levi, Robi és Árpi fenn is aludt egy-egy alkalommal. A Nido de Condores tábor, foto: Dósa László A Plaza de Mulasba érkezésünk utáni hetedik naptól kezdve végre megváltozott az időjárás. Nagyon vártuk már a változást, hogy elmaradjanak a mindennapos havazások, és hogy a magasabb táborokról is hamarabb felszálljanak a felhők, csakhogy a tiszta idő valószínű, hogy az erős szélnek volt az eredménye. Néhány napig nagyon megnőtt a szél erőssége főként a Aconcagua-csúcs körül. Ígyhát január 24-én elhalasztottuk a felsőbb táborokba való felköltözést, és a Horcones Superior patak völgyének nyugati vízválasztó gerincén kiemelkedő 4950 m magas Bonete-csúcsot másztuk meg. A Bonete csúcson 4950 m, fotó: Kolozsvári Ádám A látvány nagyon jólesett a szemnek, mert nyugatra és délre kiláttunk a Horcones patak óriási völgyéből, keleten pedig teljes egészében elénk tárult az Aconcagua hatalmas sziklatömbje, melyenek oldalában láthatók a felső táborok. Mivel Robinak az utóbbi két napon az egészségi állapota leromlott, január 26-án öten folytattuk a csúcs megmászásának kísérletét. Dél körül indultunk a felsőbb táborok felé. Eléggé nehezek lettek a hátizsákjaink, pedig a sátrakat és az élelem egy részét már felvittük. Az útvonalat már jól ismertük és ezúttal az időjárás is jónak ígérkezett. Plaza Canada, fotó: Pápai Levente Áthaladva a Canada és az Alaska táborokon hat óra alatt jutottunk fel a Nido de Condoresbe. A sátraink rendben voltak, ígyhát hóolvasztásba és a vacsorakészítésbe kezdhettünk. Csodálatos naplementében volt része annak, aki az erős szél ellenére még kint tartózkodott, vagy ki-kidugta az orrát a sátorból. A sátrakkal egy magasságban lenyugvó nap utolsó sugarai vörösre festették a hegyet és a tábort, majd végül a nap, az átmérőjével egyenlő hosszúságú, vastag pálcikaként tűnt le az égről. Esti megvilágításban az Aconcagua, fotó: Dósa László A hőmérséklet azonnal zuhanni kezdett, és pár perc alatt – 8 C fokra süllyedt. Hajnalban a sátorban –10 C fokot mértünk. Egész éjszaka és egész délelőtt erős szél fújt. Déli 12 óra körül bújtunk ki a sátorból. Ádám nem érezte jól magát, nem sikerült akklimatizálódnia. Havat olvasztottunk, összeszedtük a sátrakat és ketté vált a csapat. Levi és Árpi fel, Ádám, Tibi és Laci pedig lefele indultak. Pápai Levente így emlékezik vissza az ezt követő napokra: “A létszámcsökkenéssel kissé megingott az önbizalmunk, de tovább folytattuk a mászást a csúcs felé. A hátizsákok nem kis súlya ellenére (erdetileg 2 részbe terveztük felvinni) 3 óra alatt már elértük az 5950 m-en fekvő Berlin tábort. Naplemente után nagy hideg lett és erős szél kerekedett. Csak keveset tudtunk pihenni. A csúcstámadást reggel 6 órára terveztük, de a szélsőséges időjárás miatt csak 7 óra után indultunk el. Az Árpi bakancsa nem bizonyult megfelelőnek. Rövid mászás után erős lábfázásra panaszkodott, ezért visszafordultunk. A sátorba megmelegítette a lábát. Újra nekivágtunk, de nem lett sokkal jobb a helyzet és úgy döntött nem folytatja. Nem akart megkockáztatni egy fagyást amiről már sokat hallottunk az alaptáborba érkezésünk óta. Én úgy döntöttem, hogy megpróbalom egyedül. Az elején viszonylag gyorsan haladtam az előttem mászók nyomában és próbáltam utolérni őket, de túl nagy volt az előnyük és csak a Traverziára érve pillantottam meg őket. Lépéseimet számolva 3 órára volt szükségem a Traverzia leküzdésére. Innen újabb 2 óra alatt a Canelatán is túljútottam. Itt már hátizsák nelkül. Csúcson, fotó: Pápai Levente Január 29-én délutan 4 órakor 7 óra mászás után értem fel az Aconcagua 6962 m magas északi csúcsára. A látvány kárpótólt mindenért. Szinte hihetetlen, hogy ott álltam. Örömteli és egyben egy kicsit szomorú is volt a pillanat, mert pár nappal azelőtt úgy képzeltem, hogy a csapat minden tagja ott lesz a csúcson. Mindannyian megérdemelték volna ezt a 25 percet amiért 2 hetet keményen dolgoztunk. Rövid fotózás után indultam is lefelé hiszen a visszaút még hosszú volt. Árpi a Berlin táborban meleg teával várt. Rövid beszélgetes után egy újabb szeles éjszaka következett, majd másnap levonultunk az alaptáborba. Az ereszkedés nagyon igénybevette a térdeinket. Egy éjszakát még az alaptáborban töltöttünk, majd a következő nap egy hosszú menetelés következett a már jól ismert poros ösvényen a Horcones-patak völgyében, egész az Aconcagua Tartományi Park bejáratáig.” Csapatunk január 30-án éjfélkor lett ismét teljes. Mendozában egy kis szálloda (Hotel Petit) bejárata elé kitett fotelekben vártuk Leviék érkezését. Közel két órás gratulációsorozat és ünneplés következett. Csapatunk minden tagja őszintén örült Levi sikeres csúcsmászásának mely egyben az expedíciónk sikerét is jelentette. Argentinában való tartózkodásunk utolsó előtti napján, a Mendozától 250 km-re található Atuel-folyó canyonját (Canon del Atuel) látogattuk meg. Itt ismét egy nagyon jó példát láthattunk arra, hogy Argentinában mennyire jól ki tudják használni turisztikai szempontból (rafting, sziklamászás, sétahajózás, vizisí, lovaglás, hegyibringázás, borturizmus), azt a nem túl sok természeti adottságot amivel az ország rendelkezik és amelyekhez hasonló Erdélyben nagyon sok van kihasználatlan. Rengeteg élménnyel gazdagodva, a magashegyi expedíciózás terén sok hasznos tapasztalattal gyarapodva, több-kevesebb egyéni sikerélménnyel és a jövőre nézve sok új lehetséges túratervel a gondolatainkban szálltunk repülőre, hogy most már hazafelé tegyük meg azt a több mint 14000 km-t ami elválasztott otthonunktól. Ezúttal is szeretnénk köszönetet mondani támogatóinknak, melyek nélkül ez az expedíció nem valósulhatott volna meg: PC House, Communitas Alapítvány, Verestóy Attila Alapítvány, Maros Megyei Tanács, Columbia Company és a Glover cég. Dósa László EKEMvh
„Ezen havas egészen székely, s én mint olyan valódi székely góbé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam...” Orbán Balázs Akármennyit jártunk a Hargita-hegységben, többé-kevésbé ismerve a székelyek „szent hegyének” páratlan szépségű vadregényes tájait, Orbán Balázs leírása e hegyről úgyis magával ragad és kedve támad az embernek, hogy elinduljon felkeresni az általa ecsetelt látványosságokat. Nyugodtan kijelenthetjük egyébként, hogy meglehetősen kevesen mondhatják el magukról, hogy bejárták az általa leírt helyeket, ha csak a Hargita középső részének óriáskráterére – melyet a Mihályhavasa, Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargita alkot – és környékére szorítkozunk is. Ezt a kalderát csak a Vargyas pataka tudta áttörni délnyugaton, és e patak menti úton közelítette meg Szentegyházáról jövet Orbán Balázs a Hargita-hegység e legmagasabb térségét. Október első hétvégéjén két naposra tervezett túrán próbáltunk minél többet felkeresni az általa leírtakból, kihasználva azt az előnyt is, hogy nemrég Ivóból a Madarasi-Hargita üdülőjére vezető utat leaszfaltozták. Lefoglaltuk szállásunkat, majd csoportunk nagyobbik része a Fedeles-kút fölött magasló Kecskevész sziklafala vasalt ösvényének megmászásához indult. Ez a csoport a frissen aszfaltozott út kanyarulatait levágva, majd erdei ösvényen ért el a sziklafalhoz, ahol 80 méter magasságban 200 méter hosszúságú mászóösvény várt rájuk. Sorban, egyesével fogtak neki a szintkülönbség felénél egy „vietnámi hidat”, aztán egy körülbelül 30 méteres szinte függőleges szakaszt is tartalmazó rögzített drótkötélpályának. Miután mindnyájan feljutottak a sziklafal fölötti erdőszélre a Nyerges-tető (1569 méter) érintésével a Madarasi-Hargita (1800 méter) felé folytatták útjukat. A többiek ezalatt a főgerinc kék sávjelzésén sétáltak északi irányba, hogy a Madarasi-Hargita nyugati oldalának hangulatos fenyvese felől közelítsék meg ennek csúcsát. A főgerincről balra letérve, egy kis tisztást keresztezve tettek egy kitérőt a Nyerges-tetőre is, ahonnan sötét erdőben ereszkedik az ösvény a sziklafal tetejéhez. A kék sávjelzésekhez visszatérve elmentek a Gyöngyös-kútig, és a szomszédságában álló menedékhely mögött elkezdték kapaszkodásukat a Madarasi-Hargita északnyugati oldalán vezető piros háromszög jelzéseken. A fenyvest fokozatosan boróka váltja, miközben az ösvényt szinte mindvégig övező áfonya amellett, hogy jó csemegének bizonyult, feledtetni tudta a meredek emelkedő fáradalmait. A Madarasi-Hargitán a csúcs látványa lesúlytó, viszont a környező kilátás felejthetetlen. Végignézhetünk a Hargita- és a Görgényi-havasok magaslatain, a Gyergyói-havasok és Hagymás-hegység változatos, különleges formáin, a Csíki-medencét övező Csíki-havasok vonulatán, mely mögül a Tarkő-hegység gerince is előtűnik, valamint északnyugaton, a távolban magasló Csalhó alakját sem lehet összetéveszteni. A Hargita és Görgényi széles platóvidékén túl tiszta időben az Erdélyi-medence fölött a Kárpát-kanyar hegyeihez, a Déli-Kárpátokhoz és az Erdélyi Szigethegységhez is szerencsénk lehet. Nem mindennapi felemelő érzés lett volna szinte az egész történelmi Erdély területét egy helyből belátni, de ehhez sajnos ezúttal a levegő páratartalma igen magas volt. A Madarasi-Hargitát Orbán Balázs Kereszthegyként említi, mivel a hagyomány szerint valamikor kápolna állt rajta, de azt hiszem megrémülne, ha a mai keresztek és kopjafák rengetegét látná e helyen, ami a csúcsot és környékét borítja. Ezek száma vetekszik a Muhi és Mohácsi csaták emlékére állítottakéval. Ha pedig végigolvasná a rajtuk látható magánszemélyek és önkormányzatok sokaságát, azt gondolhatná, hogy egy nagyobb katasztrófa érte ott nemzetünket, de eszébe sem jutna, hogy az ezeken szereplők élő elevenek, akik csupán merő hiúságból állítottak kopjafákat és kereszteket maguknak. A régiek még nem láthatták saját kopjafájukat, azt csak hozzátartozóik, tisztelőik állították az elhunytnak. Az Orbán Balázs által említett kápolna a csúcs déli részének kiszögellő szikláján állt, s ő akkor még fel tudta fedezni nyomait, de mára már abból semmi sem látszik. A hajdani kápolna szikláján találkozott társaságunk két csoportja, majd leereszkedtünk a csúcs déli oldalán vezető jól ismert úton az üdülő fölötti nyeregig és folytattuk túránkat a Madarasi- és Rákosi-Hargita (1757 méter) csúcsai által közrezárt Rákosi-sáté, vagy más néven Szökő-láp, lápnak meglehetősen száraz, ligetes térségén. Következő túracélpontunk a Szökő-vízesés volt, mely a Sáté vizeit is elvezető Szökő-patakon található, a Csíkmadarasra vezető túraútvonal közelében. Az újonnan kiépített ösvény a zuhatag mellé érve meredeken lejt, aztán elénk tárul az erdőben megbúvó néhány méteres vízesés, az eléje felállított pallóval, s a patak bal partján kiépített pihenőhellyel. A főgerincre visszatérve magunk mögött hagytuk a Csíkrákosra vezető letérőt, a mellette álló házikóval, s a Rákosi-Hargita, vagy ahogy Orbán Balázs nevezte, Galusa-tető nyugati oldala felé közeledtünk. A csúcs, ahogy feléje haladunk egyre impozánsabban magaslik fölénk, s valószínű, hasonló élményben lehetett része Orbán Balázsnak is, amiért – tévesen – a Hargita legmagasabb csúcsának tartotta e páratlan szépségű magaslatot, mely a rajta pompázó érintetlen természettel éles ellentétet képez a Madarasi csúccsal szemben. A Rákosi-Hargitára egy kiszalagozott ösvény vezet fel, amely előbb kelet-délkelet felé kanyarog a fenyvesben, aztán hirtelen kilépünk a fák közül és egy látványos, de könnyen megmászható sziklafal s az előterében elterülő kőgörgeteg előtt állunk. Feljutva rá az a csalóka érzése van az embernek, hogy már a csúcson áll, s a kilátásban kezd gyönyörködni, amikor feltűnik az észak felé tovább emelkedő terep. Az embermagasságú fenyők és borókák közt elindulva beszűkül látóterünk, és csupán az égtájakat figyelembe véve kanyargunk a keskeny ösvényen, míg kiérünk a csúcs oszloppal ellátott magaslatára. Érdemes innen körültekinteni, ugyanis a táj elénk táruló látványa vetekszik a Madarasi csúcsáról láthatóval. Délután, mielőtt szállásunkra visszatértünk volna, tettünk még egy kitérőt a sípályák fölött magasló Mihály-havasára (1685 méter) is. Innen beláthattuk az aznap végigjárt vidéket, valamint a másnapra tervezett útszakaszt a hajdani óriáskráter mentén, s az ezt átvágó Vargyas völgyét, ahol lefolynak a környék vizei Szentegyháza felé. Emlékezetes marad a nyugat felé hosszan lejtő vidék látványa az októberi naplemente laposan vetülő megvilágításában. Másnap délelőtt napos időnek örülhettünk. Igaz, a völgyeket köd borította, de a magaslatok kilátszottak belőle, s a rendkívüli látási viszonyoknak köszönhetően alkalmunk nyílt végignézni a Déli-Kárpátok során, a Kárpát kanyarbeli Csukás-hegységtől a Fogarasi-havasok nyugati végéig, valamint a Keleti-Kárpátok északra és keletre magasló távoli bércein is. Eleinte a szombaton már megismert útvonalat követtük a Rákosi-sátén keresztül, mely aztán a Rákosi-Hargita nyugati oldalán halad tovább. A Rákosi- és az Orbán Balázs által Tetőfenyőnek nevezett Madéfalvi-Hargita (1710 méter) közti nyeregben található kis tisztást és menedékhelyet elhagyva figyelnünk kellett, hogy balra, az utóbbi csúcsára vezető keskeny ösvényt észrevegyük. Ez érintetlen fenyvesen vezet keresztül, melynek gyérebb részein, ahol a napsugarak eljutnak az aljnövényzetig, sűrű áfonyás található. Az áfonya a csúcs környékének alacsony fenyvesét is körülveszi, s ez a déli napsütésben olyannyira le tudta kötni figyelmünket, hogy szinte megfeledkeztünk az onnan elénk táruló táj nem mindennapi látványától. Fentről rálátásunk nyílik, többek közt a Madéfalvi-Hargita déli részén kúpszerűen kimagasló Csompoly-sziklára (1680 méter), valamint a Hargita-hegység második legmagasabb csúcsára, az Orbán Balázs által Bélhavas és Asztalkő-tető neveken említett szomszédos Csicsói-Hargita (1759 méter) erdős magaslatára. A rajta látható meteorológiai állomás, valamint a számos tévé- és telefontorony bárki számára felismerhetővé teszi a Hargita középső részének e legnagyobb kiterjedésű magaslatát. A Madéfalvi-Hargitáról a Csompoly felé indulva eleinte keresnünk kellett ösvényünket a sűrűben, de hamar megtalálva azt rövidesen a Csompoly kiugró sziklájáról szemlélhettük a hargitai tájat. A főgerinc útjára visszaereszkedve vethettünk még egy pillantást a Csompolyra, s a mögötte magasló Madéfalvi-Hargita tömbjére, majd a következő kis tisztásról jobbra tértünk egy sötét fenyvesben vezető ösvényre. Eleinte úgy tűnt, ösvényünk a Csicsói-Hargita északnyugati sziklái alatti Hátulsó-mezőre vezet, de nemsokára délkelet felé kidőlt fákkal tarkított oldalon kapaszkodtunk, majd felfelé haladva látóterünk egyre tágult az áfonyával és borókával vegyes, egyre alacsonyabb fenyvesben. A csúcsplató felé közeledve több sziklaszirtet látunk kimagaslani a fák közül, majd feljutva rá, régi nevéhez méltóan az az érzése az embernek mintha egy sziklás szélű képzeletbeli óriás asztalról szemlélné a vidéket. Északnyugaton szinte a lábaink alatt terül el a már említett Hátulsó-mező tisztása, ahol Orbán Balázs az éjszakáját töltötte annakidején, s ahonnan megmászta ezt az – aznap a völgyeket uraló reggeli ködben napsütésben fürdő – impozáns szirtet. A Csicsói-Hargita északi szikláiról talán elmondhatjuk azt, hogy innen tűnik ki a leg nyilvánvalóbban hogy az általunk két nap alatt végigjárt vidék csakugyan egy hajdani óriásvulkán krátere. Bármennyire jól esett leülni, s a természet csendjében gyönyörködni a környező kilátásban, az egyre felhősödő szeles időben egy idő után fázni kezdtünk, ezért továbbsétáltunk a plató déli csúcsa (1737 méter) irányába, ahol a tornyokat, s az épületeket jelzetlen erdei ösvényen kikerülve kimentünk a Bagolykőre (1679 méter). Onnan széttekintve elénk tárul a Csicsói-Hargitától délre elterülő táj is a mélyen alattunk látszó Hargitafürdővel és környékével, valamint a Tolvajos-tető túlsó oldalán a Lúcs-tőzegláp hatalmas kalderája. Továbbindulva a kék háromszög jelzéseken ereszkedtünk meredeken, és a hargitafürdői Ózon szállótól a Csicsói-Hargitára vezető felvonó huzalja alatt hamarosan leértünk Hargitafürdőre. Hazautazás előtt, a különböző felmerült igényeket kielégítendő, egy órányi pihenést iktattunk be. Voltak akik ennek passzív változatát választották, egy vendéglőbe ülve, mások viszont aktívan pihentek a Balu-parkban vagy egy ellazító túrán, a Kossuth-sziklához. Aki az előző évekből őriz emlékeket a Kossuth-szikla jól ismert, fák közül kimagasló látványáról, annak nem kis megrázkodtatásban lehet része, a kopárra tarolt terepen, talán hírmondónak meghagyott egyetlen szál fenyő társaságában árválkodó, csóré szirtet látva. Hazafelé megálltunk a korondi Likaskőnél, ahol megcsodáltuk az ókori tudós munkáját, a szinte teljesen észak-dél irányú furatot, melynek dőlésszöge a tőle északra látható domb élére irányul. Ott, ahova a „likon” látunk állítólag egy megalitikus kőoltárt rejt az erdő mélye, de ez már csak egy következő túránk célpontja lehet. Köszönet Fazakas Robinak a Kecskevész sziklára vonatkozó rész leírásáért, az ott készült képért, valamint a csoportképekért. Kocsis Andris