Marosvásárhelyi EKÉ-sek az Aconcaguán
Az Argentina és Chile határán fekvő Aconcagua-csúcs, a 7000 km hosszú és a 200-300 km széles Andok-hegylánc és egyben a Föld Ázsián kívüli legmagasabb hegycsúcsa. Hegymászási szempontból könnyű hegynek számít, ha északról a hagyományos útvonalon közelítjük meg, viszont az oxigén hiánya (a csúcson a légköri nyomás csak 40%-a a tengerszinti nyomásnak), az erős szél és a csúcs körüli –20 C foknál alacsonyabb hőmérséklet nagyon megnehezítheti a feljutást.
2008 februárjában a Kilimandzsáróról lefele jöttünk, amikor fellelkesülve a sikerélménytől a Kibo és a Horombo táborok közötti ereszkedés folyamán jutottunk arra az elhatározásra, hogy a következő magas hegycsúcs, melynek megmászását megcélozzuk, az Aconcagua lesz.
Itthon az ősz folyamán merült fel ismét az expedíció gondolata. Az akkori csapatból hatan nyilvánítottuk ki szándékunkat, hogy most már következhet az Aconcagua. Tehát a csapat adott volt: Kolozsvári Tibor, Kolozsvári Ádám, Fazakas Árpád, Kovács Robert, Pápai Levente és Dósa László. Mind a hatan a EKE Marosvásárhelyi Osztályának tagjai.
Csapat a déli fal alatt, fotó: Kolozsvári Ádám
A szervezéssel Tibi és Robi foglalkozott. Lefoglaltuk a repülőjegyeket, beszereztük a hiányzó magashegyi felszereléseket, beiktattunk néhány közös túrát, és az indulás napjáig az idő gyorsan elrepült.
Repülőnk 2009. január 12-én reggel indult Bukarestből. Három átszállással és négy repülővel január 13-án 18 óra 30 perckor érkeztünk Mendozába . Az átszálásokat nem számítva 17 óra 30 perc alatt több mint 14000 km-t tettünk meg a Bukarest – Barcelona – Madrid – Santiago de Chile – Mendoza légi vonalon. A repülés folyamán felejthetetlen élmény marad a brazíliai esőerdők fölötti napfelkelte, a kígyózó folyók fényes víztükre, az argentínai vöröses sivatagos, lakatlan dombvidék és végül pedig a felhőkbe takarózó 6000 méter feletti havas hegycsúcsok. A sok átszállás ellenére utazásunk gondmentesen zajlott Mendozáig (leszámítva egy kis izgalmat a csomagok túlsúlya miatt), ahol megdöbbenve vettük tudomásul, hogy csomagjaink a felszerelésekkel nem érkeztek meg velünk egyszerre, és a repülőtér alkalmazottjai sem tudtak biztos információt mondani arról, hogy hol vannak, és mikor látjuk viszont őket.
Mendozába az argentin nyár közepén érkeztünk. A délutáni órákban árnyékban a hőmérséklet a 38-39 C fokot is elérte és ez igen szokatlan volt az otthoni –14 C fok után. Ahogy a repülőből is láttuk a 122 ezer lakosú várost sivatagos domvidék veszi körül, viszont a lakóházak legnagyobb része csatornákkal öntözött hatalmas platánfasorok árnyékában húzódik. A platánfáknak köszönhetően az utcákon a hőmérséklet 10-15 C fokkal alacsonyabbá vált, mint a tűző napsütésben, és ez tette lakhatóvá a főként külföldi turisták által sűrűn látogatott települést. Ennek ellenére a négy órát tartó sziesztát mindenhol betartják és az utcákon csak estefele lesz nyüzsgés. A következő napokban bőven volt alkalmunk a várost bejárni és megismerni, mert csomagjaink végül két teljes napot késtek. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy a felszerelésünk megérkezik, kifizettük a csúcsmászási engedélyeket, az egyik nagyon jól felszerelt túraboltban gázt és benzint vettünk és expedíciós táskákat béreltünk, majd egy Carrefourban két hétre való élelmet vásároltunk.
Január 15-én Mendozából egy bérelt mikrobusszal közel 200 km-t utaztunk a chilei határ közelében levő oázisszerű településig, Puente del Inkáig, ahol a felszerelés és az élelem legnagyobb részét öszvérhátra való, pontosan megmért 30 kg-os csomagokba készítettük elő. A nap hátralevő részébe belefért még egy 3 órás gyaloglás egy-egy három napra becsomagolt hátizsákkal. Az Aconcagua Tartományi Park Horcones nevű 2950 m-en lévő bejáratától felmentünk egészen a Horcones Superior és a Horcones Inferior patakok összefolyása közelében 3400 m magasan fekvő Confluencia táborig. A következő napon akklimatizációs túrára mentünk a Horcones Inferior patak völgyén felfele egész 4100 m magasságig az Aconcagua déli fala alá. Nagyon jól tettük, hogy nem hagytuk ki az aznapi túrát egyrészt azért, mert nagyon szép rálátásunk volt a Plaza Francia nevű tábor közeléből a déli falra, másrészt azért, mert nagyon sok érdekes és még eddig nem látott virágot volt alkalmunk megcsodálni és lefotózni.
Virággömb, fotó: Dósa László
Felhőtlen, szélcsendes, meleg napunk volt, és az a hír járta, ehhez hasonló nap csak egy szokott lenni egy szezonban. Indokolt is volt nagyon az 50 és 60 faktoros napkrémek használata.
Január 17-én hosszú gyaloglással folytattuk túránkat a Horcones Superior patak hatalmas medrében felfele. A növényzet 4000 m után teljesen elmaradt, viszont tovább csodálhattuk a rendkívül színes (vöröses, barnás, sargás, zöldes…) csipkézett, omladékos sziklafalakat.
Akklimatizációs túrán, fotó: Pápai Levente
A délelőtti felhőtlen idő ellenére a Plaza de Mulas (Öszvérek tere) nevű tábor alatti legmeredekebb szakaszon a kimászást sűrű hózápor nehezítette meg. 9 óra gyaloglás után érkeztünk a 4350 m magasan fekvő alaptáborba. Amíg a sátrakat felhúztuk elállt a havazás, de hamarosan újrakezdődött és kényszerített bebújni a jó meleg hálózsákokba.
Reggel a tábori hőmérőnk a szabadban –7 C fokot mutatott, a sátorban viszont jó meleg 0 C fok volt.
A következő reggelek, esték és éjszakák legnagyobb részét itt az alaptáborban töltöttük. Átlagosan 8 éjszakát aludtunk itt 4350 m-en. Reggelente fél 10-ig elhagyatottnak tűnt a tábor. Csak azután, hogy a táborra rásütött a nap, kezdtek előbújni a sátraikból a tábor lakói, akik között voltak: argentinok, chileiek, lengyelek, németek, finnek, franciák, ázsiaiak és erdélyiek hatan. A napot minden esetben vízhordással kezdtük, mert csak reggeliben volt tiszta a táboron keresztülfolyó gleccserpatakocska. Reggeli után kezdődhettek a tábor körüli ismerkedések, az akklimatizációs túrák és végül a felszerelés és az élelem felhordása a magasabb táborokba. Időnként pihenőnapokat is tartottunk, amikor a legfontosabb tevékenység a főzés volt. Igyekeztünk a tábori orvosok utasításait betartani, és naponta 4 liter vizet meginni, hogy gyorsabban sikerüljön az akklimatizálódás.
Az első héten minden délután valamikor 2 és 5 óra között havazni kezdett. Eleinte kellemetlen volt, mert nem tudtuk, hogy meddig fog tartani, mekkora hó rakódik le, ez most a jó vagy a rossz idő, és a felsőbb táborokban milyen lehet az időjárás.
Akklimatizációs túraként kétszer is felmentünk a 5050 m-en fekvő Plaza Canada táborba, egyszer pedig az 5560 m-en fekvő Nido de Condores (Keselyűk fészke) nevű táborba, ahol Levi, Robi és Árpi fenn is aludt egy-egy alkalommal.
A Nido de Condores tábor, foto: Dósa László
A Plaza de Mulasba érkezésünk utáni hetedik naptól kezdve végre megváltozott az időjárás. Nagyon vártuk már a változást, hogy elmaradjanak a mindennapos havazások, és hogy a magasabb táborokról is hamarabb felszálljanak a felhők, csakhogy a tiszta idő valószínű, hogy az erős szélnek volt az eredménye. Néhány napig nagyon megnőtt a szél erőssége főként a Aconcagua-csúcs körül.
Ígyhát január 24-én elhalasztottuk a felsőbb táborokba való felköltözést, és a Horcones Superior patak völgyének nyugati vízválasztó gerincén kiemelkedő 4950 m magas Bonete-csúcsot másztuk meg.
A Bonete csúcson 4950 m, fotó: Kolozsvári Ádám
A látvány nagyon jólesett a szemnek, mert nyugatra és délre kiláttunk a Horcones patak óriási völgyéből, keleten pedig teljes egészében elénk tárult az Aconcagua hatalmas sziklatömbje, melyenek oldalában láthatók a felső táborok.
Mivel Robinak az utóbbi két napon az egészségi állapota leromlott, január 26-án öten folytattuk a csúcs megmászásának kísérletét. Dél körül indultunk a felsőbb táborok felé. Eléggé nehezek lettek a hátizsákjaink, pedig a sátrakat és az élelem egy részét már felvittük. Az útvonalat már jól ismertük és ezúttal az időjárás is jónak ígérkezett.
Plaza Canada, fotó: Pápai Levente
Áthaladva a Canada és az Alaska táborokon hat óra alatt jutottunk fel a Nido de Condoresbe. A sátraink rendben voltak, ígyhát hóolvasztásba és a vacsorakészítésbe kezdhettünk. Csodálatos naplementében volt része annak, aki az erős szél ellenére még kint tartózkodott, vagy ki-kidugta az orrát a sátorból. A sátrakkal egy magasságban lenyugvó nap utolsó sugarai vörösre festették a hegyet és a tábort, majd végül a nap, az átmérőjével egyenlő hosszúságú, vastag pálcikaként tűnt le az égről.
Esti megvilágításban az Aconcagua, fotó: Dósa László
A hőmérséklet azonnal zuhanni kezdett, és pár perc alatt – 8 C fokra süllyedt. Hajnalban a sátorban –10 C fokot mértünk. Egész éjszaka és egész délelőtt erős szél fújt. Déli 12 óra körül bújtunk ki a sátorból. Ádám nem érezte jól magát, nem sikerült akklimatizálódnia. Havat olvasztottunk, összeszedtük a sátrakat és ketté vált a csapat. Levi és Árpi fel, Ádám, Tibi és Laci pedig lefele indultak.
Pápai Levente így emlékezik vissza az ezt követő napokra: “A létszámcsökkenéssel kissé megingott az önbizalmunk, de tovább folytattuk a mászást a csúcs felé. A hátizsákok nem kis súlya ellenére (erdetileg 2 részbe terveztük felvinni) 3 óra alatt már elértük az 5950 m-en fekvő Berlin tábort. Naplemente után nagy hideg lett és erős szél kerekedett. Csak keveset tudtunk pihenni. A csúcstámadást reggel 6 órára terveztük, de a szélsőséges időjárás miatt csak 7 óra után indultunk el. Az Árpi bakancsa nem bizonyult megfelelőnek. Rövid mászás után erős lábfázásra panaszkodott, ezért visszafordultunk. A sátorba megmelegítette a lábát. Újra nekivágtunk, de nem lett sokkal jobb a helyzet és úgy döntött nem folytatja. Nem akart megkockáztatni egy fagyást amiről már sokat hallottunk az alaptáborba érkezésünk óta.
Én úgy döntöttem, hogy megpróbalom egyedül. Az elején viszonylag gyorsan haladtam az előttem mászók nyomában és próbáltam utolérni őket, de túl nagy volt az előnyük és csak a Traverziára érve pillantottam meg őket. Lépéseimet számolva 3 órára volt szükségem a Traverzia leküzdésére. Innen újabb 2 óra alatt a Canelatán is túljútottam. Itt már hátizsák nelkül.
Csúcson, fotó: Pápai Levente
Január 29-én délutan 4 órakor 7 óra mászás után értem fel az Aconcagua 6962 m magas északi csúcsára. A látvány kárpótólt mindenért. Szinte hihetetlen, hogy ott álltam. Örömteli és egyben egy kicsit szomorú is volt a pillanat, mert pár nappal azelőtt úgy képzeltem, hogy a csapat minden tagja ott lesz a csúcson. Mindannyian megérdemelték volna ezt a 25 percet amiért 2 hetet keményen dolgoztunk. Rövid fotózás után indultam is lefelé hiszen a visszaút még hosszú volt.
Árpi a Berlin táborban meleg teával várt. Rövid beszélgetes után egy újabb szeles éjszaka következett, majd másnap levonultunk az alaptáborba. Az ereszkedés nagyon igénybevette a térdeinket. Egy éjszakát még az alaptáborban töltöttünk, majd a következő nap egy hosszú menetelés következett a már jól ismert poros ösvényen a Horcones-patak völgyében, egész az Aconcagua Tartományi Park bejáratáig.”
Csapatunk január 30-án éjfélkor lett ismét teljes. Mendozában egy kis szálloda (Hotel Petit) bejárata elé kitett fotelekben vártuk Leviék érkezését. Közel két órás gratulációsorozat és ünneplés következett. Csapatunk minden tagja őszintén örült Levi sikeres csúcsmászásának mely egyben az expedíciónk sikerét is jelentette.
Argentinában való tartózkodásunk utolsó előtti napján, a Mendozától 250 km-re található Atuel-folyó canyonját (Canon del Atuel) látogattuk meg. Itt ismét egy nagyon jó példát láthattunk arra, hogy Argentinában mennyire jól ki tudják használni turisztikai szempontból (rafting, sziklamászás, sétahajózás, vizisí, lovaglás, hegyibringázás, borturizmus), azt a nem túl sok természeti adottságot amivel az ország rendelkezik és amelyekhez hasonló Erdélyben nagyon sok van kihasználatlan.
Rengeteg élménnyel gazdagodva, a magashegyi expedíciózás terén sok hasznos tapasztalattal gyarapodva, több-kevesebb egyéni sikerélménnyel és a jövőre nézve sok új lehetséges túratervel a gondolatainkban szálltunk repülőre, hogy most már hazafelé tegyük meg azt a több mint 14000 km-t ami elválasztott otthonunktól.
Ezúttal is szeretnénk köszönetet mondani támogatóinknak, melyek nélkül ez az expedíció nem valósulhatott volna meg: PC House, Communitas Alapítvány, Verestóy Attila Alapítvány, Maros Megyei Tanács, Columbia Company és a Glover cég.
Dósa László
EKEMvh